Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1991. Tanulmányok a magyar nyelv, az irodalom köréből. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 20)
Ködöböcz Gábor: Egy esztétikai magatartás avagy egy magatartás esztétikája. Kányádi Sándor: Szürke szonettek pergamen-tekercsekre. (Műelemzés)
súlyos szentenciákban bővelkedő, hangsúlyozottan közösségi érdekű intellektualitás irányába. A tragikusan ellehetetlenült léthelyzetből fakadóan egyrészt fölerősödnek a pusztulása a vereség, a veszteség képzetkörei; az ún. sorsversekben előtérbe kerülnek és tovább mélyülnek a gyász és a vér színei, másrészt ezzel párhuzamosan dísztelenül egyszerűvé és fogalmi tisztaságúvá válik a megmaradás reményét és a helytállás hitelét növelő etikai alapképlet, amely egyedül járható és egyedül üdvözítő útként a totális erkölcsi ellenállás igazát erősíti. (Pl. Dedikáció Dr. K. M.-nek, Koszorú, Szürke szonettek pergamentekercsekre, Kettős ballada, Krónikás ének — Illyés Gúlának odaátra.) Csapody Miklós idekívánkozó meglátása szerint a Kányádilíra új műfajának, a sorsversnek a titka arrafelé lehet, amerre erkölcsi igazság és magasrendű esztétikum találkozik, mind tömörebb, csiszoltabb, evidenciaszerű formákat teremtve. A közérzetanalízisként és helyzetjelentésként is felfogható Szürke szonettek ciklusában a fabulatémákra született parabolák — mint pl. A tücsök és a hangya, A farkas és a bárány, A galambok és a patkányok, A fenyőfa és a nád ~ mellett figyelemreméltó poétikai vívmányai, az újszerűség élményével ható esztétikai értékei miatt kitüntetett hely illeti meg a vallomásos szerepversként és allegorikus történelmi példázatként egyaránt felfogható Szürke szonettek pergamentekercsekre című kompozíciót. Még a legkiválóbb Kányádi-versek mércéje szerint is hallatlan műgonddal kimunkált, remekbeszabott alkotás — a korábbi körömversek (haikuk) ötletszerű, montírozó gyorsfelvételein túllépve — a roppant művészi fegyelemre valló, kerek epikus metaforákból, illetve komplex képekből építkező ötször tizennégy sor. A Domokos Mátyás által is egyetemes érvényű, nagy versként aposztrofált szonettfűzér a hamleti létheiyzetben papírra vetett, a "civilizált" Európához szóló segélykiáltás, amely egy agonizáló nép végállapotát láttatja, azzal a bizonytalannak tetsző, keserű reménységgel, hogy "a többit / megírja ha megírja más". Ezt a művet tehát azzal a tudattal kell olvasnunk, hogy valami módon benne van az is, amit a kötet egyik körömverse ekként anticipál: "Lesz-e majd torok / elüvölteni, amit / most elhallgatunk?!" Mert egy pillanatra sem feledhetjük, hogy ez a vers a ki nem mondható félszek idején született, valamikor 1986-ban, amikor még a Román írószövetségből való kilépés is valóságos hőstettnek számított. A totális alávetettség, a teljes kisemmizettség, a mindent megmételyező félelem és az égbekiáltó fájdalom élményköreiből fogant alkotás az elvadult zsarnokság, illetve az újfasiszta barbárság közepette — mintegy művészi modus vivendiként -- a szabadság és megmaradás lehetőségét a szonett klasszikus alakzatában találja meg. Ahogyan a Dachaui képeslapokra című szonett harmadik részében ez 86