Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1996-1997. Tanulmányok a magyar nyelv, az irodalom köréből. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 23)

Zimányi Árpád: A befejezett melléknévi igenév állítmányi használatának megítéléséről

ZIMANYI ARPAD A BEFEJEZETT MELLÉKNÉVI IGENÉV ÁLLÍTMÁNYI HASZNÁLATÁNAK MEGÍTÉLÉSÉRŐL Az utóbbi évtizedek nyelvművelő irodalmában időről időre fölbukkan a befejezett melléknévi igenév állítmányi használatának kérdésköre. Magát a jelenséget többféleképpen ítélik meg a nyelvészek, a nyelvművelők: a szélsőséges, túlzó nézeteken kívül találkozhatunk megértő és elfogadó véleményekkel, mint ahogy az is jelzésértékű, ha egy nyelvtan vagy egy nyelvhasználati útmutató nem foglalkozik vele. A mai helyzet fölmérése előtt érdemes tehát visszatekintenünk a múltba, hogy lássuk: korábban miképp vélekedtek erről a témáról (1. rész). A történeti összegezést az 1960 utáni szakirodalom elemzése követi (2. rész). A szerző saját gyűjtésű, legfrissebb példáit a 3. rész tartalmazza. 1. A kérdés megítélése századunk első felében Klemm Antal Magyar történeti mondattanában megállapítja, hogy a -t, -tt képzős igenév névszói állítmányul csak akkor használatos, ha ígenév volta elhomályosul és melléknévnek érezzük; fáradt, rekedt. fásult, nyugodt, feszült (a viszony közöttük), vásott, kopott, romlott stb. Észrevétele szerint a XIX. századtól más esetben is sűrűbben kezdték használni, és használják azóta is, egyrészt német hatásból, másrészt a határozói igenév létigés szerkezetének szándékos, de téves kerülése végett. Első példáját Kossuthtól idézi: A vidék gyönyörű, a tágas völgy kies rétekkel borított (Klemm 1928. 48). A legkorábbi megjegyzések közé tartozik Horváth Jánosé. Ő ugyanis A „Nyugat" magyartalanságairól című tanulmányában már 191 l-ben erőteljesen bírálta az ilyesféle szerkezeteket: „Szép darab és szépen megírott"; „az ilyen írások közül a legmagasabbrendűek mennyiben megformáltak és mennyiben önállóan, minden másfajta írástól különváltan megformáltak." Szerinte „az erőszakolt mondatszerkesztés teszi különcködővé s magyartalanná a szóhasználatot, indokolatlanná az újítást" (Horváth 1911. 68-9). 45