Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1994. Tanulmányok a magyar nyelv, az irodalom köréből. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 22)

H. VARGA GYULA: A prefixumok helye a morfémák rendszerében

toldalékok sorrendi szabályainak rendszerszerű vizsgálatával kapcsolatban elsőként ANTAL LÁszLÓt kell megemlítenünk. (Antal 1961 és 1964). Disztribúciós elemzésében nem esik szó prefixumokról, de egyértelműen kiderül, hogy ilyen morfématípust nem ismer el a magyar nyelvben. Mind a képzők, mind a jelek ismérvei között szerepel, hogy „nem állhatnak soha szó eleji helyzetben". (Antal 1961, 68, ill. 75.) Ebből következtethetünk arra, hogy az igekötős igét összetételnek tartja. S nem meglepő az sem, hogy a felsőfok jelével nem tud mit kezdeni". Ellenben külön tárgyalja a gyógy-, sor- stb. típusú elemeket (pl.: gyógymód, ideggyógyász, gyógyul). Ezeket olyan kötött morfémáknak tartja, amelyek csak szó eleji és szó belseji helyzetet foglalhatnak el, szó végit soha. (I. m. 62.) Lényegében ezen az állásponton van BERRÁR JOLÁN is a szóképzés vizsgálatának új szempontjait és módszereit tárgyaló tanulmányában.

3 Elszórva, a nyelvi elemek leírásában azonban mégis találkozunk a prefixum megjelöléssel: a felsőfok leg- elemének és az igekötőknek a minősítésében. A magyar nyelv története c. egyetemi tankönyvben ezt találjuk: „A magyar nyelv toldalékai általában a tő után állnak, tehát szuffixumok. A tő előtt - vagyis mint prefixum - csak egyetlen kötött szóelem foglal helyet: a leg- szócska; továbbá az igekötők, amelyekről már említettük, hogy átmeneti helyet foglalnak el a toldalék és az önálló szó között" (i. m. 213). A MMNyR.-nek a szóelemek általános kérdéseit taglaló fejezetében nem esik szó prefixumról, csupán a felsőfokjel kivételes pozíciójáról: „A leg- felsőfokjel mégis megelőzi a szótövet" (i. m. I, 301). A fokozásról szóló részben a felsőfok jelét már egyértelműen prefixumnak minősíti (1. később). De az igekötő definíciója is így kezdődik: „Az igekötő (prefixum verbale)..." (i. m. 263). GAÁL EDIT, akinek morféma-rendszerezésére még visszatérünk, a kötött morfémák között a prefixumot is számon tartja: „Az affixumok előfordulhatnak szó eleji helyzetben is, ilyen a magyarban a leg- és a legesleg-\ (...) „így lesz például a leg- jel prefixum/' (Gaál 1991, 12-13.) Végül DEME LÁSZLÓ a vizsgálandó morfématípust a toldalékok rendszerében jellemzi: „Helyzete alapján az affixum lehet prefixum (előtét), infixum (közbültett elem) és szuffixum (toldalék). Nyelvünkben ez az utóbbi típus a legismertebb; de prefixumszerű eszközünk is van: a felsőfok leg- szócskája; s e felé van fejlődőben az igekötő is (bár e fejlődésében erősen hátráltatja az, hogy elválhat az igétől)." (Deme 1976, 44.) Az a kérdés mármost - a magyar nyelvre vonatkoztatva -, hogy az igekötő összetételi előtag-e vagy prefixum. Ahhoz, hogy ezt eldönthessük: 2 "A leg- morfémának nincs helye a jelek, illetőleg általában a toldalékok között, mert annyira elüt tőlük megjelenési helyét illetően." (Antal 1961, 75.) "A képző a szóalakban belső (sőt legbelsőbb) helyzetű szóelem; belső helyzetű még a jel, de sorrendben csak a képzők után következhet; a ragnak viszont megkülönböztető jegye, hogy záró helyzetű" (1973, 119). 7