Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1994. Tanulmányok a magyar nyelv, az irodalom köréből. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 22)

ORTUTAY PÉTER: A szleng, irodalom és fordítás

jezés, melynek értéke a tapasztalatok világában konvencionálisan tabu. Ugyanez vonatkozik az eufémizmusra is, de amíg a vulgarizmus szándékosan az, addig az eufémizmus az „obszcént" igyekszik kerülő úton megjelölni. A tolvajnyelv (Cant) az alvilág nyelve, melyet bűnözők használnak, hogy mondanivalójuk rejtve maradjon a kívülálló számára. A neologizmus olyan szó vagy kifejezés, mely valamilyen új objektumot vagy jelenséget jelöl. Létrejöttét extráiingvisztikai tényezők határozzák meg. Miután ezeket a fogalmakat tisztáztuk és különválasztottuk őket a szlengtől, megpróbálkozhatunk magának a szlengnek a definiálásával is. Ám, ha az eddigi definíciókat - még ha csak kivonatosan is - megpróbálnánk idézni, akkor egész köteteket kellene írnunk. így például a különböző, sok esetben meglehetősen ellentmondásos definíciók tömkelegét tanulmányozva és elemezve Rot Sándor a következő szlengkutató iskolákat nevezi meg (a csoportosítás és a terminológia Rot Sándoré; lásd: Rot, 1991:35-36): agenetív iskolát elsősorban orosz nyelvészek képviselik: A. I. Szmirnyickij, O. Sz. Ahmanova, M. M. Makovszkij és mások. Ha figyelmen kívül hagyjuk az e csoporton belüli eltéréseket, akkor leszögezhetjük, hogy valamennyien a szleng eredetének vizsgálódásából indulnak ki. A konstitutív iskola a szókincs alapján próbálta definiálni a szlenget. Emellett ennek az irányzatnak a képviselői mindenekelőtt az Oxford English Dictionary tekintélyére igyekeznek támaszkodni, amely a szlenget a következőképpen határozza meg: „language of highly colloquial type, considered as below the level of standard speech, and consisting either of new or of current words employed in some special sense". Az idioszinkrátikus iskola úgy próbálja meghatározni a szleng lényegét, hogy figyelmének a középpontjába a következő két tulajdonságát helyezi (esetenként csak az egyiket a kettő közül): 1. kifejezőerő (képletesség, szemléletesség, frisseség, paródia, groteszk képzetek stb.); 2. múlékonyság, tiszavirágéletűség (illékonyság, frivolság, újszerűség, mulandóság stb.). Ez a meghatározás alkalmasint egybecseng azzal, amit a szlengkutatás doyenje, Partridge is fontosnak tartott kiemelni, amikor a szlengről beszél: „s amikor ezek a felkapott divatszavak távoznak tőlünk, mi még csak a kellő végtisztességet sem adjuk meg nekik, tüstént más újdonsült divatszavak lépnek a helyükbe: a szó meghalt, éljen a szó!" (Partridge, 1970:19). Az egyén szerepét kidomborító iskola képviselőinek tulajdonképpen csak egy közös nevezőjük van, mégpedig az, hogy a szlenget egyének beszélik. E közös nevezőn túlmenően csak nézeteltérések vannak. Akkor hát ez azt jelentené, hogy az itt felvetett, a szleng szociolingvisztikai mibenlétét érintő kérdések továbbra is nyitottak? 68