Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 2003. Sectio Culturae. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 30)

Egy polgár halálára

emigránssors, de erről írott gondolatai életének utolsó 40 évét előlegezik: „ Emigránsok, akik tegnap balra, ma jobbra disszidáltak, s most valahogyan ég és föld között élnek, morognak a kis körzetben, ahová beszorította őket sorsuk, marják egymást, az otthont és a távolt... Ez a legrosszabb sors. Akkor inkább élni vagy halni, de otthon. " 1948 óta élt külföldön. Olaszország, Svájc, az NSZK, Egyesült Államok életének különböző állomásai. Állomások, de nem pihenőhelyek. Lépése, mellyel hazáját elhagyta, szemléletéből következően logikus volt, talán nem is tehetett mást, de személyisége soha nem tudta egyetlen írói gondolat erejéig sem feldolgozni. Hazájától távol született regényei (Béke Ithavában 1952; San Gennaro vére 1963; ítélet Canudosban 1970. stb.) az otthontalanság hideg talajából nőttek ki, iszonyú, gőgös magányát naplóinak egyre elkomorultabb, a fájdalom igazságtalanságát hordozó gondolatai rögzítik. A haza számára halott. A honi kultúrpolitika nem bocsátja meg „hűtlenségét", tétova kísérleteit ő maga utasítja vissza. A 11. világháború után fölnőtt nemzedékek jószerével egyetlen verséből tudnak róla. A prózaíró Márai „Halotti beszéd" című versével kap gombostünyi helyet a magyar irodalom itthoni palettáján. „Látjátok feleim szem'tekkel mik vagyunk,/ Por és hamu vagyunk./ Emlékeink szétesnek mint a régi szövetek./ Össze tudod még rakni a Margit szigetet? /...Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak / Elporladnak, elszáradnak a szájpadlat alatt." A nyelv foszlása számára tragikus. Mert Márai Sándor másodsorban szépíró volt. A szó valóságos, legnemesebb értelmében. Ismerte sámánkodóan birtokolta mágikus varázsát. Az írói attitűdben tőle meglehetősen távol álló Kassák elragadtatottan írja róla 1940-ben: „Különös ízeket élvezhet az, aki ízlelni tudja Márai stílusát... A magyar mondatszerkesztés lehetőségeit tágította ki, Krúdyval és Prousttal tartott rokonságát olyan szintézisban fogta össze, amely belső zengésében gazdagabbá, formailag hajlékonyabbá és általában kifejezőbbé tette nyelvünket." A szigorúságáról, pontosságáról ismert Bálint György 1942-ben iskolateremtőnek tartotta: „Márai Sándornak, a magyar lírai regény mesterének sok kiváló, egyéni utakat járó tanítványa van már." A mostani mondat soha sem hallott új zenéjét köszönhetjük neki. A nyelvhez fűződő életmeghatározó szeretet hozza haza utolsó európai őrjáratából: „Mihez is megyek én 'haza'? A családomhoz, munkámhoz? Nem, a nyelvhez megyek haza a nyelv a hazám." (Európa elrablása) Csak remélhetjük, hogy 1989. február 23-án Márai Sándor is hazajött. Hogy mégsem igaz az, amit naplójában írt: „Az emigráns, aki a hazamenésre gondol, nem igazi emigráns. Hazamenni lehet, de csak úgy, mint Ulysses: meghalni. " Hogy életének összefoglalása, s szülőföldjének új megítélést adó feloldozása Füves könyvének befejező gondolataiból táplálkozik majd: 328