Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 2003. Sectio Culturae. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 30)

A nap

„ Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam és az. értelem egy szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem. Egy napon meghalok: ez is milyen csodálatosan rendjén való és egyszerű! Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb? Nem történhetett. Megértem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet: az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem." Heves Megyei Hírlap, 1990. május 5. 3. oldal A nap... Mert ugye az elején a semmiből kezdünk érezni, érzékelni egy napot, s az már tudatosan (ösztönei ősi megismétlésével) süt ránk déli lángolással. Úgy, hogy ne is érezzünk mást, betölti érzékelésünk, majd cseppnyi gondolataink minden idejét, s terét. Tehát van ez a nap. Nincs járása. Nem kel föl, nem nyugszik. Vonzása erős, távolodásra nincs is lehetőség. Zsarnoksága érzelmi tömegéből fakad, elfogadásának gravitációs tere tehetetlenségünkből. Egyfelől süt: glóbusznyi létünk első szakaszában mi forgunk csupán. Felhők tollászkodnak közénk, mi érezzük földagyú zsarnokságunkkal, így a villámokat, az esőt. A természet a mi természetünk - érlelődő gondolatainkkal -, törvényeink önös törvények, miközben a nap: öntörvényű. Persze érzi, s olykor csak sejti, s akarja is az esőt, felhőt, villámokat. Szférikus ereje azonban megbonthatatlan. Miatta áll vissza a rend, a csillagközi béke, nem tudja, csak teljesíti saját napságát. S bennünk nő, burjánzik, egzotikus tájakat, helyzeteket teremt a vegetáció. Azt gondoljuk, hogy földrészeinket, tengereinket, hegycsúcsainkat, vízmélységeinket magunk alakítjuk. Lehetőségeink végtelenjének sorjázása közben csak néha pislantunk rá. No persze ott van, látjuk. Tágul terünk, szemünk, sokfelől sokfelé kutat, s lehetőségünk is van: kisebbnek látjuk. S életünk normális menetében létrejön tragédiánk alapja: sugarai elhanyagolhatóak lesznek, s ezt nem mondjuk meg neki. Egyszerű a jelenség: ő ott marad, mi távolodunk. Időnket az új, s új világ leköti, néha felnézünk rá (napünnep, napnap stb.), a kezdetekre gondolunk önbe-, s őtbecsapóan. De ekkor már visszavonhatatlanul, végérvényesen úgy látjuk, hogy kisebbsége objektív. Hogy kopik, hogy veszít a fényéből, hogy a korábbi felhők már szeplők az ő arcán, hogy reszketni is tud odafönn. De a legrosszabb az, hogy duhaj nagyföldségünkben úgy gondoljuk: néha mi adhatunk neki fényt, energiát, hogy sugározni tudjon. Mit gondolhat eközben ő odafönn ? Naptudósok, s nappá váló 329