Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 2003. Sectio Culturae. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 30)

Ünnepi bizonytalanság

csonykor. Sorban állás, evés, ivás, vendégségek... Esküszöm, csak a karácsonyfa hiányzik. Nekem mégis nagyanyai nagynéném jut eszembe. Aki az ötvenes évek elején matematika-fizika szakos tanárként Győrbe száműzetett (mellesleg egy Öveges József nevű, szintén megbízhatatlanná vált tanárral tanított egy tantestületben). Aki e száműzetést nem királyok, hercegek, grófok, naplopók és burzsoákkal való paktálásáért érdemelte ki, hanem, mert az Egri Katolikus Legényegyletben - s azon kívül is - iparos fiatalokat nevelt hitre, tisztességre, szeretetre. Nem „korszerű" iskolánk lombikszagú módszereivel. Csak kirándulással, beszélgetésekkel, énekkel, általa betanított színielőadásokkal - egész életével. Aki a száműzetésből hazatérve magára vette egy többgenerációs nagy család minden külső és belső gondját, baját. Megtanult főzni, megtanult hajnalban elsőnek kelni és éjszaka utolsónak lefeküdni. Aki ettől kezdve soha nem lépett ki a ház kapuján, mert megalkudni nem tanult meg. Aki, miközben ellátta az egész családot, aggódva engedte ki az elmenőket, és szemei ölelésével köszöntötte a visszajövőket, kis fekete rádióján követte a forradalom hangjait, s akinek a szemében megcsillanó könnycsepp számomra ma is a forradalom egyik kitörölhetetlen jelképe. Akit megkerestek ezekben a napokban volt tanítványai, s kérték, hogy jöjjön vissza, s aki erre azt válaszolta: „Korai még! De ami most történik veletek, meg velem is - az a remény!" Rendszert váltok? Nekem szerencsém volt. Hatéves voltam 1956-ban, már iskolás. Élményeim már tudatosan feldolgozhatóak voltak, de amin átszűrődtek: közvetlen nagycsaládi környezetem inspiratív közege nélkül nem váltak volna olyan tisztán egyértelművé, mint amilyenné lettek. Nekem nem kellett kételkedve fogadnom az utólagos magyarázkodásokat, majd tananyaggá vált bizonyításokat. Én láttam, mert láttatták velem a Hatvani temető halottak napi sokaságának reménykedő szemeit. Mikor emberek a gyertyák fölött ismeretlenül egymásra mosolyogtak. Én érezhettem, mert éreztették velem a világháborús hősi emlékmű előtti néma tüntetés nagyszerűségét. Hallhattam, mert hallattatták velem Nagy Imre november 4-i szavaiban a kétségbeesést: „... csapataink harcban állnak!" Átélhettem, mert átélették velem az egri színház Bánk Bán-előadásában Petur szavait: „Üsd az orrát magyar, ki bántja a tied!" A dübörgő lábakat, melyek ennél a pillanatnál percekre megszakították az előadást. Pedig akkor már december volt. És rajzolhattam Kossuth-címert egyetemisták (vajon mi lett velük?) igazolványaiba a Vámosgyörk felé tartó vonaton, az akkori hosszú téli szünetre utazva nagyanyámhoz, aki aggódva, de egy kis elfogult büszkeséggel figyelte heraldikai ténykedésemet. És két évvel később szintén egy vakációs nap reggelén sírhattam, mert megsirattatták velem a mesebeli hős öregember igaztalan halálát. 324