Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 2003. Sectio Culturae. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 30)

KÖDÖBÖCZ GÁBOR: Kányádi Sándor költészetszemléletének ala-kulása, a lírai személyiség formálódása

lal a versben: „s megvetek minden protokollt / és minden kincstári babért / a közönyöst a langyosat / kiköptem ha nyelvemhez ért". Szándékoltan köznapibb formában, a depoetizáló groteszk és az alulstilizáltság eszközeivel tárgyiasul a közösségért, az olvasóközönségért érzett felelősség a Reggeli rapszódia rendhagyóan tördelt, tipográfiailag is jelentéses textusában: „... még a / versben kevésbé járatosak is / föl-föl lélegeznek egy-egy / jobban sikerült levegő / vételemtől". Ezen gondolat előképe {Játszva magyarul) ugyancsak a szellem emberét, s a homo ludens üdvözítő hermeneutikáját állítja a középpontba: „aki megért /' s megértet / egy népet / megéltet". Wittgenstein egyik kulcsmondata szerint „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell'"

4. Kányádi mintha erre rímeltetné Időmadárijesztő című versének legfontosabb gondolatát: „... amikor / már-már vérembe rögösödnek a ki nem mond-/ható szavak, megpróbálom nagy költőnek / érezni magam". Innen már egyenesen visz az út a minőségeszmény jegyében megformált, posztulatív értékű ars poeticához, ami a Szürke szonettek legemlékezetesebb darabjában (Pergamentekercsekre) ekként tárgyiasul: „... írónádamat leteszem / mintsem vályogból sziklát / hazudni legyek kénytelen". A fogyatkozó remények ellenére is makacsul őrzött művészi integritás biztosítása egyre intenzívebb erőfeszítéseket kíván az olyan deszakraiizálódó, dehumanizálódó világban, ahol „sír a bárányka vérét venni / diadalmas kések fenődnek" (Vae victis), s ahol a farkastörvények könyörtelen logikája érvényesül: „aki szegény volt / még szegényebb / lesz a tehetős / tehetősebb / (...)/ s a magamfajta / hegedősnek / vérét veszik a / tehetősek" (Nóta). A kiküzdött alkotói pozíció folyamatos fenyegetettsége, a magasztos és fenséges minőség naponkénti ellehetetlenülése nyomán kialakul a rezignációval vegyes megrendültség állapota, melyben az elégikus lemondás „dérverte" futamai ismétlődnek: „Dérverten állok egy régi sor / s befelé növő szárnyak / sajdulnak csontomig amikor / a darvak égre szállnak" (Metszet), „a megváltott és meg nem váltott világ / minden híradójában latrok százai ezrei / mentődnek föl naponta pilátusok légiói / mossák a kezüket nyilvánosan" (Nagycsütörtökön), „s hátra ne nézz kiket szeretsz / a maguk utján nem utánad / mendegélnek akaszd a fára / üresen maradt tarisznyádat" (Távolodóban). A lassan növő árnyak döbbenete, a „végéhez közelít a kezdet"

1 ^ fenyegető bizonyossága szólal meg a Gondviselésre hagyatkozó, a Fennvaló szándékait hol tétova, hol egészséges reménykedéssel fürkésző versekben: „megítélsz-e majd istenem / kételkedőn is arra vágyom / hogy valaki ne földi szem / elébe kelljen egyszer állnom" (A folyók közt), „nem hálálkodom / nem is kérdem / hogy őket miért / s engem miért nem / mert szeretsz Uram / sze1

4 Wittgenstein: Logikai-filozófiai értekezés. Akadémiai Kiadó. Bp. 1989. 90. 1:

1 Vö.: Kányádi Sándor: Aztán 233