Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1993. Irodalomtudomány. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 21)

Ködöböcz Gábor: Közelítések Pilinszkyhez

ezért némileg pontosítja az előbbi vélekedést a pályatárs, Nemes Nagy Ágnes. Ő Pilinszkynek a hithez való viszonyában két réteget különít el. Az első úgynevezett "mindennapi" rétegben hiányolja a kételyt. "Belőle hiányzott a felülvizsgálatnak az indíttatása, gyermeki vallásosságát mintegy törésmentesen vitte át felnőtt koréira." Annál feltűnőbb, hogy a felszínen, gyermeki módón megélt vallásossága szinte pascali mélységekkel, jelent meg a "második" rétegben, a verseiben. Végső soron Pilinszkynek megvolt a maga "komor, sötét mennyországa", épp ezért verseiben újra és újra a szenvedés megváltását kereste, s "a kegyelem éles sugarai minduntalan bele is világítanak szenvedő világképébe. Egy extatikus kegyelmi állapot jelei érződnek nemegyszer 'fekete-fehér' költészetében". A magyar és a világirodalomban is ritka a transzcendenciának és a misztikumnak ez a fajta lehelete, amely egyébként eredendően mutat rokonságot Pierre Emmanuel gyötrődő szkepticizmusával valamint Simoné Weil bűn- és kegyelemfilozófiájával. A Pilinszky-jelenséget vizsgálva többen is felhívják a figyelmet a külső megjelenés és a belső világ lényegi azonosságára. Wiener Pál. franciaországi idegorvos barátja írja róla, hogy kétségtelen törékenysége ellenére erőteljes, szép ember volt. De elsősorban rendkívüli szellemi ereje tette férfias jelenséggé. "Lenyűgöző ember volt, aki sokkal evilágibbnak tűnt, mint Weöres, és sokkal kevésbé volt az, mint költőtársa" — fogalmazza meg roppant találó reflexiójában Sík Ferenc. "Lehetetlen volt őt nem szeretni. A régi világban nyilván azt mondták volna róla, hogy igazi "úriember" — egészíti ki a jellemzést Csorba Győző. A már idézett Nemes Nagy Ágnes szemében Pilinszky szép volt, akár egy gótikus szobor vagy egy Fra Angelico festette, idealizált Assisi Szent Ferenc. Károlyi Amy egyszerűen jelenségnek látta, kifejező, szép nézésű szemekkel, amelyekből sugárzott a tudás. Hozzátéve, hogy Pilinszky sajátságos keveréke volt a társasági arszlánnak és a szerzetesnek, akinek a szuggesztivitására lehetetlen volt nem odafigyelni. Az sem lehet véletlen, hogy Lator László számára a megtépázott, az izzó, az arkangyalszerű Pilinszky volt az igazi, aki egy égő tekintetű koldulóbarátra emlékeztette őt. A fenti mozaikkockákhoz szolgálhat érdekes adalékul Bodnár György története, amely az idillszerű, folyamatos létezést cáfolva ludatosítja bennünk az emberi élet szüntelen drámáját. "Egy alkalommal elmesélte nekem, hogy egész életében szent akart lenni. A szentség gyakorlása úgy kezdődött, hogy feküdt a heverőn, s azon elmélkedett, hogyan lehetne szent. Fölismerte, hogy az túl kényelmes pozíció az elmélkedéshez, úgyhogy lefeküdt a padlóra. Amikor törni kezdte a kemény fa, arra jött rá, hogy mindaz, amit tesz, hivalkodás, márpedig a hivalkodó ember nem lehet szent." Rendkívül pontosan és szépen ragadja meg a dolog lényegét Konrád György, aki szerint Pilinszky naponta küzd a hitért, mert "hét elvetemült ateista van benne elásva, de a szellem tud a szellemről..." Érdemes idézni a végkonklúziót 47