Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1993. Irodalomtudomány. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 21)

Ködöböcz Gábor: Közelítések Pilinszkyhez

ben menet közben elfáradnak, de akinek van ereje, az eljut a labirintus közepébe. Ott Isten várja őt, elemészti és kiokádja. Akkor kijön a labirintusból, megáll a bejáratában, és az arra menőket szelíden befelé tessékeli. Pilinszky legtágabban értelmezett művészet- és irodalomfelfogásáról szólva egy általa sokszor elismételt, Rilkétől kölcsönzött gondolatra kell utalnunk, miszerint "borzalmas, mennyire nem látjuk a tényektől a valóságot." Erre rímel Simoné Weil Erkölcs és irodalom című írásának minden bizonnyal legfontosabb mondata: "A művészet fiktív világában megmutatkozhat az a "valóság, melyet életünkben fikciók borítanak el." Vagy másképpen közelítve: a művészet nagy lehetősége, hogy fiktív síkon megszülessék valami realitás, szemben az élettel, ahol reális síkon nagyon is gyakran fikciók közt vergődünk. Pilinszky szerint az istenért való kétségbeesett küzdelmünknek is egyik legfontosabb faktora, hogy valósághiányban szenvedünk; hogy létezünk, de valójában nem élünk, hogy "bűnhődünk de bűnhődésünk mégse büntetés". Amit mi a világban valóságnak hiszünk, az nem más, mint a tények halmaza. A költőnek viszont mindvégig a tények mögötti valóság, a rejtőzködő bizonyosság volt a legfőbb gondja, mert számára Isten a tények mögötti valóságot jelentette. Ezen a ponton ismét egy Simoné Weiltői származó, zavarbaejtően pontos axióma kínálja magát: "A világ létezik, rossz, irreális és abszurd. Isten nem létezik, jó és reális." Joggal mondhatjuk azt, hogy voltaképpen ezen a filozófiai felismerésen dajkálódik föl Pilinszky egész világképe. Mindezt elfogadva, akár az egész életműve fölé odaképzelhetjük a következő két sort: "Valójában két szó, mit ismerek / bűn és imádság két szavát." Befejezésként arról kell még szólni, hogy végül is miben látta Pilinszky a művészet igazi szerepét, és miben vélte megtalálni azt az esélyt, ami által a művészet valóban emberarcúvá és emberérdekűvé válhat. Nemcsak hirdette, hanem saját alkotói gyakorlatával hitelesítette is azt a sarkalatos és mélyen megszenvedett hitvallását, hogy az írás, a művészet soha nem lehet kultúrfunkció, és soha nem válhat öncélú remekléssé. "Miközben írja az ember a verset, maga a versírás nem kultúrfunkció, tehát ott tulajdonképpen mindenről meg kell feledkezni." Pilinszky szemében a nyelv elsőrendűen nem a nyelvészet, még csak nem is a költészet, hanem a dolgok megszólításának, az ember megszentelődésének, a szeretet teljességének és kiteljesítésének a gondja. "Arról, hogy mi is a nyelv, Dosztojevszkij sokkalta többet tudott, mint Joyce. Ahogy arról is, hogy mi a lét" — ekként fogalmazta meg indirekt módon a maga nyelvi és irodalmi eszményét. A költő nem ok nélkül mondta, hogy Jézus óta minden művész kissé hiúnak érezheti magát, s legjobb esetben az igazság közvetítőjének, tolmácsának, akit azonban így elragad a tolmácsolás szertartása, öncélú remeklése. 40