Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1993. Irodalomtudomány. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 21)

Ködöböcz Gábor: Közelítések Pilinszkyhez

ci vele készült beszélgetésekben többször is hangsúlyozta, hogy nem érzi magát költőnek, s nem is tudna költőként élni, mert ez elsősorban magában az írásban akadályozná. Vagy ahogyan ő mondta: "Időnként versekben gondolkodom, nagyon szeretem őket; időnként írok verseket, de egyszerűen nem tudnék írni, ha költőnek képzelném magam." Pilinszky inkább tekintette gyónásnak, mint prédikációnak a költészetet. Az életmű önelvű zártságából és koncentráltan egynemű jellegéből adódhat, hogy némely értelmezők olykor-olykor a költő pesszimizmusát emelik ki. A kellőképpen figyelmes és alázatos olvasó-befogadó -- aki már legalább egyszer következetesen és pontosan végiggondolta az ember mivoltunkból fakadó súlyos kihívásokat és dilemmákat -- tudja, hogy költőnkkel kapcsolatban a pesszimizmus emlegetése érzéketlenségre és felszínességre vall. Az ilyesféle inszinuációkra ő maga a következő választ adja: "Nem hiszem, hogy pesszimista vagy optimista lennék. A tragikus derű vonz, a görögöké, ahová eljutni szeretnék." Arra vonatkozóan pedig, hogy mennyire átgondoltan és organikusan szemlélte személyes léte és költészete összefüggéseit, az írás legvégső célját és értelmét, álljon itt egy másik, az Apokrifre emlékeztető vallomás: "Én az irodalom vagy az írás révén tulajdonképpen haza akarok találni. Mindennek a mélyén az van, hogy hazataláljak." A következő, megkerülhetetlennek tűnő kérdéskör, hogy miként vélekedett Pilinszky a költői szerepről, s mit tartott a leglényegesebb és művészhez legméltóbb feladatnak. Mindenekelőtt -- T. S. Eliothoz és Weöres Sándorhoz hasonlóan -- vallotta, hogy a költő nem nagy egyéniség, hanem nagy közvetítő, nagy médium, Vagyis a költő voltaképpen személyes annyiban, hogy minden egyes alkotásfolyamat során felszámolja és feláldozza a személyiségét, hogy egyre áttetszőbb és alkalmasabb közeg legyen személytelen értékek, a világ személytelen erőinek a közvetítéséhez. Ennek kapcsán két egyidejűleg érvényes igazság fogalmazható meg: egyrészt a nyelv a költő kezében hangszer, másrészt viszont — épp az előbb érintett orpheuszi és próteuszi szerepvállalás, illetve szerepkényszer miatt -- a költő is hangszer a Mindenség kezében. A fejtegetés igaza könnyen belátható, ha figyelembe vesszük, hogy minden nagy mű a személytelenből táplálkozik. Pilinszky is azt tartotta, hogy a költő nem magát írja, hanem mindig valamiképpen az egészről ír, eleve az egészre fülel. "Akinél a részletek zaja elnyomja az egész csendjét, szegény gazdag az. A valódi beszéd a művészetben mindig a gazdag szegénység beszéde." Pilinszkynek a költői médiumszerepről alkotott nézeteit még világosabbá tehetjük, ha legkedvesebb filozófusához, Simoné Weilhez fordulunk segítségért. A misztikus vallásfilozófusként ismert francia gondolkodó egy ideillő metaforikus gondolatát idézem: "A szépség az egy labirintus. Sokan elindulnak benne. A legtöb39