Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1999. Sectio Philosophica.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 25)

Mariska Zoltán: Morálfilozófiái paradoxon Nietzschénél

morálját bemutató nietzschei elemzések. A Túl jón és rosszon-ban Nietzsche nemcsak a szolgaerkölcs uralkodóvá válásának folyamatát vázolja fel, hanem egy másik folyamatot is: hogyan lesz az úr-morálból dekadencia. De ez már messzire vezetne. Szerzőnk arról ír, hogy a Filozófus sokféleképpen variálja „az akarat voltaképpen nincs" - tézisét, illetve - ahogyan ő fogalmaz - az akarat valami bonyolultan összetettnek tűnik Nietzsche számára. Ha az akarat bonyolult és összetett lelki képességek összefoglaló-leegyszerűsítő elnevezése, akkor Nietzsche itt Platónt követi. Sokkal fontosabb azonban, hogy a Szerzőnél egyszerűen kimarad az immoraiitás új feladata, azaz, hogy mire jó bonyolultnak és összetettnek felfogni az emberi-egyéni lelket, s abban az úgynevezett akaratot. Az összes lélekfilozófiai elemzés, a maga öszszes megállapításával negligálódik. Valamiért nem akarunk a szolgaerkölcsűnek nevezett ideológiáik és tettcselekvéseik mélyére pillantani, azaz moráljában az azonosulási vágyat azonosítani. Talán mert veszélyes? Legyen inkább Nietzsche a nihilizmus filozófusa, s az immoralizmus pedig kapja meg az aktív jelzőt, hogy - teljesen abszurd módon és indokolatlanul - az amorális pedig „passzív" legyen? (Ha már van valami, ami aktív, akkor, ugye passzívnak is muszáj lennie?) A Szerző nem csupán felületességgel gyanúsítható: gyanús az a distancia is, mellyel az általa bemutatott témáról ír. Nála - ezek szerint - az akarat voltaképpen nem is olyan összetett, de ha Nietzsche annak látja és láttatja, akkor inkább - a Filozófus iránti tiszteletből (vagy másból?) - inkább ne is bolygassuk. Következésképpen túlságosan is leíró jellegű, ahogyan a parancsoló gondolat jelenlétéről, a fölény-effektusról, a szabadság-élmény elragadtatásáról, s végső soron parancs és engedelmesség egymásbajátszásáról ír. A „végső soron" nyelvi kitétel nem véletlen, maga a Szerző paradox hangulati állapot sommás összegzéseként fogja fel a Filozófus furcsa, számára egyáltalán nem konzekvens, s itt - az immoralizmus kapcsán - semmiképpen sem paradigmatikus lélekfilozófiai elveit. Nem véletlen, hogy azután sajnálkozva megfogalmazza a koncepciónak az erkölcsre nézve szerinte katasztrofális következményeit. Merthogy a Filozófus valóban specifikus tévedésnek, degenerált idioszinkráziának nevezi az oly sok kárt okozott erkölcsöt, de még egyszer: itt nem az erkölcsről, hanem egy gyengeségből geneológikusan létrejött jogosulatlan hatalomigényről mint morálról, illetve egyfajta erkölcsről, azaz egyfajta erkölcsöt konstituáló morális ítéletekről, elemzendő ideológiákról, tettcselekvésekről van szó. Hol van tehát a paradoxon, a Filozófusnál vagy a Szerzőnél? Nietzschénél vagy az olvasójánál? Tegyük máshová az interpretáció hangsúlyait, próbáljuk elfogadni a kísérleti filozófia programját, és akkor nem fogunk barátságtalanul nevetni Nietzschén, s fel is tudjuk használni gondolatait az ön megértés jegyében! 60