Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1999. Sectio Philosophica.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 25)

Mariska Zoltán: Morálfilozófiái paradoxon Nietzschénél

Ha viszont a Filozófus nem is akarja az életből kivonni az erkölcsöt, akkor igenis újratárgyalhatok az erkölcs már megoldott vagy megoldottnak tűnő problémái. Az immoralizmus nem állítja egymással szembe az életet és az erkölcsöt azzal, hogy kimondja a szembeállítás lehetetlenségét. Nem pusztítja ki magát az életet sem, amikor különféle életformák értelmezési elvei ellen harcol, azok értékeiről mond ítéletet. Maga az erkölcs, az uralkodó erkölcs mondja azt, hogy aki ellenem fellép, az az életet pusztítja el. S mekkora nihilizmus azt mondani, ha elpusztul az élet, hát pusztuljon? Kétségtelen, ha a morál és az élet különválasztható, akkor szembe is fordítható egymással, de a Filozófus szerint ezt az aszketizmus prófétái teszik. Van ugyanis egy vérlázítóan pazarló, nagyszerűségében is közönyös természet, melynek része az értékelő ember, aki szorítások és engedések jegyében tud durva és finom, szolgai és előkelő lenni. S van a modernitás, amelyben sikerült általános érvényűvé emelni az élethez fűződő kötöttségeink negligálásával a szabadságnak ideologizált szolgai morált. Csak ilyen alapon lehetséges leleplezni az erkölcsi ítéletek feltétlenségét hirdető próféták képmutatását, s képmutatással vádolni az aszketizmus papjait. Az immoralizmus valódi kérdése tehát a Filozófus eljárásának jogossága. Mennyire jogos, és ha igen, hogyan valósítható meg az immoralizmus álláspontján maga a lélekfilozófiai program? A Filozófus ugyanis a verbális megnyilatkozásokat és tettcselekvéseket ideológiaként fogja fel, s a mögöttest, a morált keresi, s az ösztönök által motivált morálokat elemzi. Csak úgy megjegyzésként: Freud írja, hogy megtiltotta saját magának Nietzsche olvasását, mert nem akart minden pillanatban szembekerülni a felismeréssel, hogy az mennyi mindent felfedezett már előtte. Egyébként a Filozófus gyávának nevezné Freudot, aki elmenekült az igazság elől. Nietzsche eljárását Platón hivatott igazán legitimizálni. Több mint feltűnő Az állam lélekíilozófiájának és a fenti Nietzsche-programnak a hasonlatossága. Más összefüggésben erről már írtam, (Lásd még Új Holnap 1997. július (101-107) A közéletiség moráljáról) szerintem Fukuyamának igaza van abban, hogy felhasználja a „történelem vége" koncepciójának kidolgozása során Platón és Nietzsche idevonatkozó és egymásra rímelő megállapításait. Némileg leegyszerűsítve: ha Nietzsche alapjában véve az azonosulás moráljáról nyilatkozik, akkor ebben ott van a megfelelési vágy, az úgynevezett izotümia problémája is. A lélek három régiójáról Platón ír. A megfontolás, az általában vett indulatosság, illetve a sokirányú , de alapjában véve kétpólusú vágyakozás, az izotümia és a megalotümia, azaz a megfelelési vágy és az elfo^adtatási vágy nélkülözhetetlen harmóniájáról elmélkedik Szókratész az Államban. Mindezzel egyszerűen harmonizálnak az úr-morált mint az elismerés iránti törekvés morálját, a szoiga-moráit, mint a megfelelés iránti törekvés