Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1999. Sectio Philosophica.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 25)
Mariska Zoltán: Morálfilozófiái paradoxon Nietzschénél
át nem hárítható felelőssége nevében harcol az értékek átértékeléséért a morálok és az uralkodó erkölcs ellen. A kiemelt nietzschei megállapítás pusztán annyit jelent, ha arra nincs út, a létezés ontikus faktieitása az élettel szembeni függőségi viszonyok egységében és komplexumával együtt adott, akkor hibás törekvés, halálos törekvés, öngyilkos próbálkozás szembeállítani a morált - itt az aszketizmus morálját - az élettel. De ezt végül is nem Nietzsche, hanem Jézus tette. A Szerző sem hatol a szükséges alapokig. Nem az a kérdés, hogy másutt, a könyv más lapjain ír a modern erkölcs genealógiájáról, hanem az, hogy itt, a fertőzöttség elemzésénél elfelejti megfogalmazni a tézis alapját. Azt írja, hogy az értékek átértékelése össztűz az uralkodó tömegerkölcs ellen. De a Filozófusnál a lényeges mozzanat mindenek előtt a modern ember teljes eltompultsága. S az eltompultság nevében nem érzi azt a borzalomszuperlatívuszt, melyet az antik ízlés számára az „Isten a kereszten" formula paradoxiája jelentett. A lényeges mozzanat tehát, hogy az értékek átértékelése már egyszer végbement: az uralkodó antik ízlés szabadságát a hit rabszolgaerkölcsének komolysága váltotta fel. Az sem mellékes ebben az összefüggésben, hogy a vallás általánosító, egyenlősítő moráljának hirdetését egy bizonyos időszaktól a politika vette át. A politika pedig komoly segítséget kapott a filozófiától. Kant például azért idióta az Antikrisztusban, mert az ő kategorikus imperatívusza hozzájárult az egyenlősdi egyetemessé válásához, s ő maga pedig nem veszi észre, hogy a feltétlen erkölcsi parancs megfogalmazását saját morálja, a megfelelni vágyás morálja motiválta. (Lásd még a Túl jón és rosszon-ban). Summázat: a Filozófus leír egy folyamatot, melynek eredményét kétségbeejtőnek tudja, s mivel egyszer már végbement az értékek átértékelése, s követőkre számítva morális-gyakorlati, becsületbeli kötelességének tudja az új program hirdetését. De lesznek-e követői, ha mindebből csak annyi marad, hogy volt valaki a XIX. században, aki furcsa módon támadást intézett az uralkodó szolgaerkölcsnek nevezett erkölcs ellen? Talán meg kellene nézni, mennyi igazság van magában a tanításban! A demokratizmus tézise azonban nem engedi sem az elmélet alapjainak feltárását, sem a megfelelő konklúziók levonását. A Szerző valószínűsíthetően vallási és/vagy politikai motivációk alapján egyszerűen elfelejtkezett nemcsak az erkölcsi fertőzöttség geneológiájáról, hanem - ennek logikus következményeként - az immoralizmus pozíciójának adekvát meghatározásáról. Örül a szabad szellem általa felfedezett nietzschei erényének, s valami olyasmit ír - ha jobban odafigyelünk -, hogy az erkölcsellenes Nietzsche maga is az erkölcs nevében hirdeti a szabad szellem erényét. Csakhogy a Filozófusnál az immoralitás nem az erkölcsön kívüli, hanem a morális-amorális megkülönböztetésen kívüli álláspont. Olyan Cl J I
