Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1999. Sectio Philosophica.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 25)

Karikó Sándor: A filozófus és az alázat

b/ Hasonlóképpen tanulságos a megismerés általános módszertanára vonatkozó filozófiai fejtegetésekre kitekintenünk. A gazdag választékból itt Hegel útmutatására hívnám fel a figyelmet. Hegel szerint a tudományos megismerés megköveteli, hogy a kutató „átadja magát a tárgy életének, vagy ami ugyanaz, hogy a tárgy belső szükségszerűségét tartsa szem előtt és fejezze ki."

9 Más szavakkal kifejezve: a megismerő tudatnak meg kell szabadulnia az önmagára irányuló reflexióitól, a megismerendő tárgyba szükséges elmerülnie, követve annak mozgását. Gyakori hiba, jegyzi meg Hegel, a gondolkodás „ahelyett, hogy a dologgal foglalkoznék, mindig túl van rajta: ahelyett, hogy nála időzne, és beléje feledkeznék, az ilyen tudás mindig más után nyúl, s inkább önmagánál marad, mintsem hogy a dolognál lenne s átadná magát neki."

1

0 A megismerés talán legnagyobb veszélyforrása fogalmazódik itt meg. A megismerés folyamatában a két „elem", tehát a dolog (az objektív tárgy) és a gondolkodás (a szubjektum) között sajátlagos viszony jön létre. A tudományos gondolkodás akkor jár el helyesen, ha először megtagadja önmagát, teljes szubjektumát. A kutató odaadja önmagát a „dolognak", belefelejtkezik annak belső világába, mozgásfolyamataiba, elmerül az „anyagban", hogy azután második lépésként, megismerve magát a „dolgot", valóban az ő céljainak szolgálatába állíthassa azt. Ezzel mintegy visszatér önmagához, saját szubjektumához. Tehát meg kell tagadnia önmagát azért, hogy - utólag - önmagánál legyen. Aki nem képes erre a kezdeti önelszakadásra, felülemelkedésre, s meg kívánja spórolni ezt a fáradságos utat (türelmetlenségből, szüklátókörüségből, beképzeltségből, hiúságból), az lényegében megreked saját szubjektív szempontjainál, érdekeinél, indulatainál, előítéleteinél és hiúságánál, a megismerés pedig felszínes, kevésbé meggyőző eredményt hoz, nem ritkán eleve tévútra tereli a gondolkodást. Számomra nyilvánvaló, a megismerő tevékenység akkor kecsegtet sikerrel, na a kutató mint szubjektum, jusson bármilyen zseniális felfedezésre, egyúttal alázatos is mer és tud lenni. Az alázat itt nem mást jelent, mint azt, hogy nem a tárgyat, a dolgot kell legyőznünk, hanem önmagunkat, saját hiúságunkat. A filozófus mint erőszaktevő Első pillanatra azt gondolnánk, hogy a filozófus - aki, s ez közhely, hivatásszerűen foglalkozik a gondolkodás általános kérdéseivel is - messze ívben elkerüli a fentebb vázolt megismerési csapdát. Azonban tüzetesebben nézve a dolgot, egészen más eredményre jutunk, netán meglepődhetünk is. Könnyen kiderülhet, éppen a filozófia müvelésében leselkedik komoly veszély ezen a téren. Természetesen jó lenne leírni: filozófia és alázat „édestestvérek", legalábbis jól megférnek egymás mellett. Ám a valóságban sajnos - nagyon is távol állnak egymástól. Sok jel és tapasztalat mutatja, 157