Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1999. Sectio Philosophica.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 25)

Karikó Sándor: A filozófus és az alázat

mégpedig jól érzékelhetően, hogy a bölcselő kevésbé érzékeny az alázatra, s csak nagy nehézségek árán képes valamelyest közelíteni az oly szükséges és kívánatos alázatosság mint magatartásmód s vezérlő elv elsajátításához. A filozófus tevékenységéből hiányzik az alázat magasztos erénye. S ennek a sajnálatos - számomra inkább lehangoló - helyzetnek a legmélyebb okát, bármily meglepőnek, netán meghökkentőnek is tűnik, magában a filozófusi természetben látom. A bölcselő eredendően egy sajátos, kettős uralomra törekszik. Egyrészt uralkodni szeretne valamennyi, áltaia vizsgált gondolat fölött. Másrészt kacérkodik azzal a - kimondott vagy kimondatlan - feltételezéssel, hogy ő aztán fölötte áll minden más filozófusnál, szakmabeli kollegánál is. Gondoljuk meg (és végig), milyen szempontok s érvek hozhatók fel e kétes dicsőségre! a/ Robert Musil, a nagyszabású és filozófiai vénával megáldott művében, A tulajdonságok nélküli emberben írja le a következő mondatot, melyre közvetlenül mindmáig nem reagált a szakma: „A filozófusok erőszaktevők, akiknek nem áll rendelkezésükre hadsereg, ezért hát úgy gyűrik maguk alá a világot, hogy rendszerbe zárják."

1

1 A bölcselő rendszerépítkező törekvésével szemben két gondom van. Először: egy fogalmi rendszer mindenároni létrehozása - bár imponáló szellemi produktumnak látszik - sokkal inkább kedvez a filozófus sajátlagos uralomvágyának (s hadd tegyem nyomban hozzá: hiúságérzetének), mint a gondolatok szabad szárnyalásának, egyúttal azok igazságot közelítő kifejezésének. Ha ugyanis rendszert alkotunk, egyúttal bezárjuk a gondolkodást, megbénítjuk azt, és nem tesszük lehetővé, hogy új szempontok, új kérdések, új megközelítési módok is felmerülhessenek. A szellemi erőszak továbbá azt a képzetet kelti létrehozójában, hogy a lezárt ismeretek, fejtegetések a végleges, a befejezett tudásanyagot jelentik. Nincs tehát mód további felvetésekre, az esetleges kritikai felülbírálat pedig nemcsak fölösleges eljárás lenne, hanem lehetetlen feladat. Ezzel kapcsolatban újra Szentkuthy Miklóshoz fordulhatunk, aki joggal kérdezi: „Van-e olyan ember a világon, akinek a „kész" abszolút ismérvei a birtokában volnának?"

1

2 Jól tudjuk, ez a kérdés költői. Mégis ha magasröptű szellemi tevékenységet folytatunk, fölöttébb könnyen elhisszük, hogy magunk alá gyűrhetjük a gondolatokat, és birtokába juthatunk a „végső" igazságnak. Filozofálás közben túl messzire s merészre nyúlunk, ám szerény eredményre juthatunk. Talán be kellene érnünk csekélyebb mércével és célkitűzéssel: ne a végleges és megkérdőjelezhetetlen igazságot kergessük, ne az abszolút s örökké létező válaszok megtalálása iránt sóvárogjunk. S fordítva: legyünk mindig készek s képesek arra, hogy szüntelenül rákérdezhessünk a „dologra", a megcáfolhatatlannak vélt s tartott állításokra, köztük saját korábbi eredményeinkre. A nyitottság más megkö158