Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1999. Sectio Philosophica.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 25)

Kádár Zsolt: A protestáns dogmatika antropológia-tana

A bűnben mindig az történik, hogy az ember akar Isten helyére, a középpontba állni. Önmaga istenévé válik. Ebben az önbálványozásban a gőg, a becsvágy, az elvakultság, az önkontroll hiánya érvényesül. Ez a magatartás kevésnek tartja az istenképüség ajándékát, olyan akar lenni, mint az Isten. A bün mérge szétárad az emberi életben, az emberi természet megromlik, melynek következményéről a Heidelbergi Káté - a reformáció szellemiségét összegző páratlan értékű korabeli dokumentum azt vallja, hogy az emberi természet romlottsága első szüleink paradicsomi esetéből és engedetlenségéből ered, minek következtében a mi természetünk úgy megromlott, hogy mindnyájan bűnben fogantatunk, és bűnben születünk. Az ember eredeti állapotáról szóló tan a bűnesetről, s magáról a bűnről szóló tant készíti elő, mely elvezet a szövetség-theológiai és az erre építkező megváltás-tan témákhoz. A theológiai antropológia rámutat arra, hogy az ember a kezdetektől fogva igyekszik a bűn felelőssége alól kibújni, megpróbálja azt magára Istenre, majd az ős-ellenségre, a Sátánra hárítani. Mindhiába. A bűn büntetésre vár, s az ember képtelen arra, hogy a maga mentségére bármit is felhozzon. A bibliai bizonyságtétel tudatja az emberrel a kivezető utat ebből a megoldhatatlan válsághelyzetből. Ezért hangsúlyozza az öröklött bűn ellenpálját, az Isten kegyelmi szövetségét. Az eredendő bűn, rnaju pedig az egyetemes kegyelem theológiai tanával mint egzisztenciális üggyel szemben a világ értetlenséget tanúsít. Az empirikus tudományok területein kívül esik mindez. A theológiai antropológia számára azonban a leglényegesebb pontot érinti, nevezetesen a bűnismeret és a hitismeret összefüggését tárja fel. Az embernek, a bukott, öröklött bűnben élő, újra és újra elbukó embernek rendeznie kell az Istennel való viszonyát, hiszen minden kudarca, tehetetlensége, szégyene, az élet ellehetetlenülése végső soron ide vezethető vissza. Csakhogy az ember bárhogy is erőlködik, be kell látnia azt, hogy a bűn súlyától, a bűn átkától képtelen megmenteni magát. A római katolikus tanítással nem ért egyet e ponton a protestáns antropológia. A római egyház bűnértelmezése kitér arra, hogy az emberi természetben fellelhető valamilyen épen maradt darabka, mely nem került a bűn rontása alá. Ezt az épen maradt darabkát aztán a szentségek alkalmazásával és szigorú erkölcsi előírásokkal valahogyan karban lehet tartani, le lehet tisztogatni. A protestáns antropológia azt hangsúlyozza, hogy ez a felfogás nem számol eléggé azzal a ténnyel, hogy az ember elesettsége olyan méretű, hogy mindenestül rászorul a külső, felülről való segítségre, magának a teremtőnek a beavatkozásra, gyógyító, vigasztaló, életmentő szolidaritására. Ha az ember együttmunkálkodhat Istennel a megváltás munkájában, akkor ez a felfogás utat nyithat a rituális legalizmusnak, az önmegváltás állandó kísértésének. 118