Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1999. Sectio Philosophica.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 25)

Czirják József: A morálfilozófia érvényesülésének kérdéséhez (A kanti álláspont egy aspektusának értelmezhetőségéről napjainkban)

azt a valóságban is előforduló helyzetet elemzi, amikor a gyilkos szándékú üldözője elől menekülő és nálunk megbújó ember élete azon múlik, hogy az ottlétét letagadjuk-e, avagy arra a kérdésre, hogy az otthonunkban tartózkodik-e az üldözött, megmondjuk az igazat, hiszen hazudni nem szabad. Constant értelmezésében Kantot az zökkentette ki, hogy Constant az igazat mondani kötelező morális alapelvet, amely Kantnál feltétlen és általános érvényű, úgy kívánta cáfolni, hogy az igazságot megmondani, értsd igazat mondani csak azzal szemben kötelességünk, akinek joga van erre az igazságra, hiszen különben ezen elv lehetetlenné tenné a társadalom működését. Vagyis korlátozta, feltételhez kötötte a kategorikust egy szférában, a politikaiban, a jogiban való érvényessége érdekében. Ezt a fenti konkretizálást most nem kívánjuk kombinálni az egyéb bűnök eredetének, vagy akár az ölés oka eredetének a vizsgálatával, esetleg a politikai, gazdasági, vallási, vagy a pusztán morális átértékelést is kalkuláló beállítódásból eredő viselkedésnek a vizsgálatával, pl. a közszférában. Ha tehát Constantnál az illető ismeretlent gyilkos szándékkal üldözik, akkor az ártani szándékozónak nincs joga az igazságra, az igazságnak megfelelő válaszra, mert éppen az ő törvénytelensége miatt erre már nem kötelez bennünket semmi. Értelemszerű persze ennek alapján, hogy amennyiben az üldözött gyilkolt, akkor igazmondásunkkal ki kellene adnunk őt, és ezzel a helyzet morálisan megoldódott volna, a társadalom pedig működőképes maradna. Azt, hogy mi a tényleges helyzet, azt a befogadó nem tudhatja, de éppen ezért kell tartania magát a biztos támaszt jelentő morális alapelvhez. Ha viszont pl. politikai motívumok alapján ítéljük meg a bűnösséget, akkor az egyes embernek még kevésbé van lehetősége más tartós eiigazodási vezérfonalra, hacsak nem a változások állandóságához igazodik. Az, hogy a kanti példában a döntés előtt álló egyén számára csak egy feltevésről van szó, melyet ő nem ellenőrizhet, az csak kiélezi a kérdést, hiszen egy feltétlen normának a betartása, ill. a feltétlenség megalapozottsága képezi itt a vita tárgyát. Vizsgáljuk meg közelebbről, hogy Kant miért is veti el olyan élesen Constant fenti (át)értelmezését. Kant először azt tisztázza, hogy a szavahihetőségről van szó és nem az igazságról, ami logikai kategória lenne. A kérdés az, hogy van-e jogunk a szavahihetőséggel visszaélni, ha ezzel a magunk és mások számára életveszélyes helyzetet el tudjuk kerülni? Kant egyértelműen az igazmondás mellett foglal állást. De van egy a főszövegen kívüli megjegyzése Kantnak, amely éppen az erénytan szempontjából vet számot egy a példában vázolt helyzettel. Ebben Kant azt mondja, hogy a hazug ember az önmagával szembeni kötelességét szegte meg és ezzel méltatlan lett emberi mivoltához, kissé szigorúbban fogalmazva semmirekellő lett. A maga gondolatmenetét a főszövegben tehát Kant a jogban való érvényessége