Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1998. Sectio Philosophica.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 24)

Koncsos Ferenc: Kitartás a bizonytalanságban

Hartmann hatása a két világháború közötti magyar filozófiai életre Az új metafizikai gondolkodás képviselője Nicolai Hartmann egyike volt azoknak a német filozófusoknak (Heidegger, és Klages mellett), akik leginkább hatottak a két világháború közötti magyar filozófiai gondolkodásra. A dolgozat kereteit messze meghaladó feladat lenne Hartmann hatásának részletes elemzése. Néhány példával próbáljuk meg bemutatni, hogy a hartmanni filozófiának követői és elvetői egyaránt akadtak Magyarországon. Hamvas Béla szerint Hartmann fellépése korszakhatárt jelent a filozófia történetében. Szerinte az utolsó lényeges európai filozófia tuljadonképpen Platóné volt, azóta semmi lényeges nem történt a filozófiában. Az újkori filozófiáról Junggal összhangban azt mondja, hogy az „a valóságról érdemlegeset nem mondott. Ez az egész filozófia Bacontői Nicolai Hartmannig kizárólag kollektív állapotok, vagy, ha jobban tetszik történeti szenvedélyek, vagy, ha még jobban tetszik világszemléletek kifejezése volt. Semmi egyéb."

5 Hamvas tehát Hartmann megjelenésével új korszakot lát a filozófia történetében, úgy látja, hogy az új filozófia arra törekszik, hogy végre megmondja mi az, ami van. Hamvassal ellentétben Brandenstein Béla és Angyal Endre

6 a problémagondolkodás, az új metafizikai gondolkodás megjelenését a 20. században a filozófia hanyatlásaként ítélték meg, sőt a filozófia jövőjére nézve is veszedelmesnek tartották, mert a tiszta immanencia álláspontjáról gyakran a transzcendens életrend tagadójává vált. Prohászka Lajos a problémagondolkodás erősödésében látta a fő okát annak, hogy a világháború után a tömegek pesszimisztikus hangulata fokozódott. Elítélően szólt arról a filozófiai éthoszról, amelyet Hartmann üdvözölt. Szerinte a problémagondolkodás legtermékenyebbnek kikiáltott módszertani elve: a „mindennek problematikussá tétele", destruktivitásával maga is hozzájárult az értékek rombolásához. A mindent viszonylagosan látó, ellentétekben kifejtő tudomány, amely idegenkedik a lezárt megoldásoktól, a tömegek erkölcsi elesettségének bizonyítékát nyújtotta. Prohászka szerint a tudománynak bizonyosságot kellett volna nyújtani a tömegek számára, mert vélemény szerint „esett erkölcsű, zavaros koroknak megfellebbezhetetlen dogmákra, szigorú tételes rendszerekre van szükségük."

7 99