Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1995. Sectio Philosophica.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 22)

Gyenge Zoltán: Az örökké élő egzisztencia (Sören Kierkegaard időértelmezése)

tehát azt mondhatjuk - utalva a kanti fogalom használatra -, hogy Kierkegaard számára az a kérdés, hogy az "empirikus realitás" miként kapcsolódhat (s egyáltalán kapcsolódhat-e) - per analogiam Kant - a transzcendentális idealitáshoz akkor, ha arra nézve az idő "semmi", nem releváns, hiszen ő maga a "tér" és "idő" (valamint az "okság") viszonyrendszerétől nincs megérintve, azokhoz nem kötött. (Egyébként Istenre nézve ez Kierkegaard-nál ugyanúgy érvényes, mint Kantnál.) E probléma megközelítéséhez, ha az egyes "létező" helyzetét vizsgáljuk, fel kell tennünk a kérdést, hogyan került ő az időbeliség körébe? Eleve abban létezett vagy valami folytán belezuhant? Ha ez utóbbi, akkor mi váltotta ki rá nézve ezt a változást? Ezek a kérdések jól mutatják, hogy - Kierkegaard szerint - ez a probléma nem tartozhat egyetlen tudomány tárgykörébe, kiváltképp nem egy, a logika színterén mozgó felfogásba, mivel az az immanencián belül marad, míg itt - s ez bizonyosan kanti reminiszcencia - a transzcendencia kérdéseiről van szó. A transzcendenciát említve pedig a döntő tényező, mely által - Kierkegaard szerint - az ember belezuhant egy másik koordinátarendszerbe tartozó világba: a bűn (Synd), és annak következménye. De mi is a "bűn", s hogyan lesz az ártatlanból bűnös? Az első kérdésre a választ nem könnyű megadni, s ha ez így van, akkor - amint az érthető is - nézzük meg inkább azt, hogy mi nem a "bűn". A "bűn" nem "betegség", nem "abnormalitás", nem "méreg" és nem "diszharmónia"

4 - mondja Kierkegaard, s ez utóbbinál akár Schellingre is gondolhatnánk. A "bűn" ugyanígy nem "állapot" és nem "potencia", hanem de actu és in actu létezik, van jelen. Ezért nem tud vele mit kezdeni egyetlen, potencialitásban mozgó tudomány sem. Még leginkább az etika lenne erre képes, de éppen a "bűn" kérdése az, ahol mind a régi etika, mind a dogmatika megbukott. A "humor", a "bánat" (Kierkegaard-nál ezalatt elsősorban mindig a "bűn-bánatot" kell érteni) és a "bűn" - ahogy egyik művében {Lezáró tudománytalan utóirat) fogalmaz "etikai-vallási" meghatározottság, s tartalmát tekintve ugyanúgy nem magyarázható meg, mint a paradox

5, amennyiben azok az egzisztenciális szenvedélyhez kötöttek. A "bűn" azért lényeges, mert a "vallási egzisztencia" pozícióján belül a "hívő egzisztencia" és a "bűnös egzisztencia"

6 fogalmain keresztül felveti a "feltétlen"-hez való viszonyulás kérdését, mivel a "bűn" egy új minőségi meghatározottságot állít elénk

7. 50