Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1995. Sectio Philosophica.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 22)

Kassa Gabriella: A tragédia halála

A tragikus korszakok újragondolása során különleges jelentőségű a görög tragédiák kora, mely nemcsak hogy az első ilyen kor, hanem, ha igazán szigorúan akarnék fogalmazni, azt kell mondanom, hogy az egyetlen kor, amely után már nehéz tragédiáról beszélni. Jó néhány száz évvel később merül fel csak újra a lehetőség a tragédiára, mely korszakot Shakespeare, Racine, Corneille neve fémjelez. E három említett közül, úgy vélem a racine-i művek adják vissza leginkább azt a szemléletet, melyek a tragikus világlátáshoz kötődnek. A két fent említett korszak esetében megtalálhatók azok a szemléletbeli megfelelések a filozófián belül, melyek okozzák és kísérik a tragikus megnyilvánulás megjelenését. Elég csak itt a Szókratész előtti létszemléletre és Szókratész gondolkodásmódjának újszerűségére gondolni a preszókratikus filozófiához képest, vagy a másik esetben a reneszánsz emberértelmezésből kinövő XVII. századi filozófiai szemléletmód által előtérbe kerülő nézőpontokra, aminek következtében elkerülhetetlen volt a választás, és az azzal együtt járó létértelmezés. Az ezután következő évszázadokban már nem adódott lehetőség a tragikum igazi megújulására. Természetesen ez nem a műfaj kudarca, hanem megfelel a szellemi életben egyébként is megmutatkozó jelenségeknek. Mert bár megvoltak az erre vonatkozó kísérletek, és itt elég csak Schiller, Lessing vagy Goethe nevét megemlíteni, a megvalósulás elmaradt. A filozófiai gondolkodásban is akadnak e ténnyel megegyező tendenciák. Amíg a drámákban a sorsszerűség, mint egy pusztán esztétikai probléma jelentkezett, addig a kanti és a Kantot követő etikákban a tiszta erkölcsfilozófiái magyarázatok keretei közé a tragikus, sorsszerű bűn értelmezése nem fért be. A következő állomás kapcsolódhatna Hebbel és Ibsen tragédiáihoz. Kapcsolódhatna - mondom, mert bármennyire erős is a kísértés, hogy rokon vonásokat fedezzünk fel, folytonosságot teremtve ezzel, nem lehet nem észrevenni a disszonanciát, mely a XX. században még inkább felerősödni látszik, megszüntetve ezzel talán örökre a tragédia megújulásának lehetőségét. Nincs hát tragédia, elképzelhetetlen, hogy korunk átélje és megfogalmazza önmaga számára ezt az életérzést? Mert bárhogyan is van, az igény még létezik. Az írás végén jelezni fogok egy rendkívül érdekes és figyelemre méltó jelenséget, melynek nincs még igazán neve, így itt Nina Rapi írása nyomán leszbikus színháznak nevezem.

4 A legigazibb istente141