Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1995. Sectio Philosophica.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 22)

Kassa Gabriella: A tragédia halála

Kultúránk történetében egyre-másra következtek a nyugati filozófia és bizonyos művészi formák közötti ütközések. Elég csak azt a legutoljára kiújult harcot említeni, mely a narratív filozófiák és a regény között játszódott és játszódik.

2 Úgy vélem, hogy az emberi szellem igazán jelentős és semmi mással össze nem hasonlítható harcaihoz tartozik az, amelyet a filozófia és a tragédia, a tragédiát létrehozó világszemlélet összecsapása eredményezett. A drámai forma áll legközelebb a filozófiához abban az értelemben, hogy a drámai stilizálás a rövid teijedelem miatt a részletek ábrázolását nélkülözni kényszerül. így a formák harca volt ez, a szó igazi értelmében.

3 Ez az összecsapás nyomon követhető a tragikum újjászületésének minden korszakában. Ezeknek az ütközeteknek a legfigyelemreméltóbb állomásait fogom végigkövetni, anélkül azonban, hogy egy-egy adott korszak kimerítő elemzését felvállalnám. Sokkal inkább áll szándékomban az, hogy a filozófiai és gondolkodói háttérre is koncentráljak, megpróbáljak közelíteni ahhoz a kérdéshez, mely a tragikum lényegére kérdez rá, hogy t. i. van-e tragikusság mint életérzés, mely megtalálható minden tragédiában függetlenül annak történelmi idejétől. A tragédia, a tragikus világlátás a görög kultúra öröksége, mely tragédiák aztán például szolgáltak a későbbiekben minden olyan kísérletnél, ahol a tragédia újraélesztése volt a cél. Nem egyértelmű az, hogy sikerült-e újra meg újra megjeleníteni a tragédiát annak eredete szerint, volt-e még olyan korszak a történelem során, amikor a körülmények lehetővé tették azoknak az életérzéseknek az együttállását, mely a görög értelemben vett tragédiát tudott teremteni, másképpen fogalmazva, létezik-e valamiféle esszenciája a tragédiának, ami mint irodalmi műfaj ölt formát, képes lehetett-e a tragédia felvenni a formák harcát a filozófiával. Vagy azt mondhatjuk, hogy a tragédia újra-megjelenése több vagy kevesebb szállal kapcsolódik ugyan eredetéhez, de ezzel együtt mindig többet is tartalmaz, és csak a műfaj teljes története egészében képes bármit is állítani a tragédiáról, lényege a történetiségében található. Hiszen másképpen mutatkozik meg a tragikum lényege Nietzschének, aki szerint Euripidész már nem tartozik a jelentős tragédiaírók közé, és másképpen Arisztotelésznek, aki pedig éppen Euripidészt tartotta a legtragikusabbnak, és természetesen mást fog jelenteni a tragikusság Racine és a későbbiek esetében is. Ez bizonyíthatja azt, hogy történetiségében tárgyalva tud teljesként megjelenni. 140