Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1995. Sectio Philosophica.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 22)

Dunkel Norbert: A műalkotás közönsége - avagy a befogadás ontológiája

Találóan írja Wittgenstein: "Azonos arcvonású emberekben nem találnánk meg magunkat." A világ így elveszti hitelét, privát alkotásként, szoliptikus projektumként volna jelen. Nem csak a világ nem lehetne ily módon, talán mi sem, hiszen az inviduumok csak másokkal kapcsolatban lesznek önmaguk. A világ nem lehet másként, csak interszubjektív világként (pl. Husserl). A Másik speciális tárgy, hiszen számára én is adott vagyok észlelésében. Sartre szellemesen fejezi ezt ki: "A Másik nem pusztán az, akit én látok, hanem egyúttal az is, aki engem lát." Miként Heideggernél a Gond, akként Jean Paul Sartre-nál a Szégyen filozófiai aspektusban jelenik meg. Egyenesen a másik bizonyítására szolgál. A szégyen nem más, mint elismerés. Elismerése annak, hogy egy tett, egy létforma olyan mint amilyennek a Másik ítéli. Valami hasonlót gyanítunk a műalkotásba lépést illetően is. "Ha a Másik úgy definiálódik a világgal való kapcsolatomban, mint aki látja azt, amit én látok, akkor a vele való viszonyom azt a lehetőséget rejti magában, hogy láttatok általa, "étre vu". Épp a Másik számára való objektum voltom megnyilatkozásában ragadhatom meg azt, hogy ő szubjektum. Egy tárgy számára soha sem lehetek tárgy; szükségszerű tehát a Másik radikális átalakulása, mely által ő elszökik az objektivitás elől".

4 A Másik az, aki engem néz. Ez a Másik néz rám a műalkotásból (mint alkotó vagy a közösség egy tagja vagy maga a közösség az alkotón keresztül). A Másik is a világbavetett létező, ráadásul ő, mint szubjektum, megnyilvánít engem. A Másik van, azaz: rajtam kívül vannak mások, akikkel találkozom, ám létük az én létemből nem vezethető le, miként én sem a mások létéből következem. S hogy miért vagyok biztos a Másik létezésében? Mert létem mindig mások együttlétével adott s értelmezhető. A másikkal, többiekkel vagyok együtt. A kérdést illetően Heidegger volt az, aki nem megismerési viszonyt tételezett az emberi tudatok között, hanem létviszonyt. Ez, esztétikai látószögből, már halványan adott a görögöknél, a szép közvetítésével megélt Kozmosz, illetve az erre törekvők módszertani, teleológiai közössége, ti.: az Eróntesz-ek, a szép szerelmesei az Eidosz felismerését óhajtják, mi több, őt magát akaiják. A lógosz adottsága miatt mindenki potenciális felismerője az eidosznak, de nem mindenki vágyik rá. A szépre-igazra vágyók az origesthai (vágyódás, vonzódás) gravitációs erejével próbálnak a szépre, de a totálisra, egészlegesre, nembelire reátalálni. 114