Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1984. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 17)

I. TANULMÁNYOK A TÁRSADALOMTUDOMÁNYOK KÖRÉBŐL - Bihari József: Henrik Birnbaum szlavisztikai munkássága — Kitekintés egy nyugati szlavisztikai központ műhelyébe — (Pótlások)

kell rekonstruálni. A legrégibb írott nyelvemlékekben természetesen a közösszláv nyelvi állapota tükröződik vissza, ezért magától értetődik, nagy jelentőséget kell neki tulajdonítani. Ilyen módon és az ún. belső rekonstrukció segítségével feltárható a koraiszláv (és baltiszláv) távoli korokba visszanyúló struktúrája. 3. Az a és o hang közti különbség fonológiai szempontból az ősszláv korszak alatt aligha volt jelentős Birnbaum szerint. Ide vonatkozóan V. Georgiev nézetét a szlovén nyelv anyagára alkalmazva Birnbaum teljesen elhibázottnak véli, mivel a szlovénben részben egy egymás mellett álló a/o-ról van szó nemcsak a hangsúlytalan, hanem a hangsúlyos szótagban is (vö. nyelvjárási ók na = oknó, atrak = otrók, dná = dnó ^ d'hno stb.) Azok az esetek, ahol a szlovén nyelvjárások a-t mutatnak fel o helyett, túlnyomórészt későbbi, hangsúlyeltolódás és disszimiláció illetve asszimiláció által előidézett hangváltozások révén magyarázhatók meg. Birnbaum szerint azok, akik az ősszláv nyelvállapotot, sőt: hangállományt közvetlenül megelőző, illetve visszatükröző archaizmusokat nyelvjárási jelenségként kívánják feltüntetni, nagyon kevés és aligha megbízható tényanyaggal operálnak. 4. Az idg. S > ősszláv x problémáját illetően Birnbaum még a következőket jegyzi meg: Ismeretes, hogy az ősszláv x keletkezését (idg. s) egy az ősszlávot megelőző korszakra (tehát a baltiszláv, valamint a már dialektálisan differenciált késői összindogermán korszakra teszik egyes kutatók. (Pl. Z. Stieber). Különösen H. Andersen egyik tanulmányára hívja fel a figyelmet, aki különbséget tesz egy későbbi köz-indogermán (spátgemeinindogermanisch) dialektális nyelvterületen belül az idg.s két variánsa, a jeltelen (ő 5

x-nek nevezi) és egy megjelölt s között az i, u, r, k utáni helyzetben (amelyet ő s

2-nek jelöl). A megjelölt (késő-idg.) s (,s

2) a baltiban (a litvánban) végülis .s-t eredményezett, a szlávban pedig x-t. Az idg.k, a primer valamint szekunder g egybeesett a szlávban a jelöletlen s (Sj-gyel) a baltiban viszont ugyanezen hang jelölt alakjával (az -s

2-vel). Ebben a különböző fejlődésben látja Andersen az első elválasztó izogloszszát a szláv és balti között. S. Shevelov fejtegetéseit idézve pedig arra mutat rá Birnbaum, hogy neki sem sikerült kielégítő magyarázatot találni arra, hogy — mindenesetre a szlávban — miért éppen csak az i, u, r, k (az allofonokon kivül) voltak azok, amelyek az idg.s első hasadását előidézték, mert mint ismeretes, nagyon nehéz ezt a négy hangot valamilyen közös nevezőre hozni, amely megmagyarázná hatásukat egy utánuk következő s-re. A probléma megoldása tehát további vizsgálatokat igényel. Ami az ún. predikatív határozószókat illeti, Brinbaum — mint sokan mások is, pl. Fr. Travnicek, A. B. Sapiro, E. M. Galkino-Fedoruk — kételyét fejezi ki az iránt, hogy a fenti határozószós kifejezéseket önálló morfológiai kategóriaként kell kezelni. Szerinte a predikativitás ellen szól az, hogy ebben a az esetben valamilyen kopula kívánkoznék a mondatba, mihelyt az állítmány kifejezte állapotot a jelenből a múltba illetve a jövőbe toljuk el. Tévedés volna ugyanis azt hinni, hogy egyedül a jelenben ki nem fejezett kopula szolgál tulajdonképpen a grammatikai morfema kifejezésére, mint ahogy ezt Vinogradov, Isacenko és Pospelov gondolják. Birnbaum bevonja érvelésébe a német nyelv hasonló értelemben használható határozószavait, mint pl.: 223