Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1984. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 17)

I. TANULMÁNYOK A TÁRSADALOMTUDOMÁNYOK KÖRÉBŐL - Lisztóczky László: Erdélyi János és a Kalevala

Nem nehéz észrevennünk, hogy Erdélyi számára a népköltészet nem csupán annyit jelentett, amennyit XIX. századi költőink fölfedeztek benne. A „keletiség" megőrzött emlékeit, költői sajátosságait elemző gondolatai egyszerre jelzik az irányt visszafelé és előre. Népköltészet-értelmezésének kiragadott mozzanatai a folklór realista igényű megközelítésén alapuló XIX. századi népiességnél ősibb, keményebb, misztikusabb hagyományt tárnak föl, s a XX. századi, a modern költői irányzatokkal is érintkező népiesség körvonalait villantják föl. József Attila tájköltészetét, komplex képeinek mágikus szuggesztivitását evokálják: a természet, a tárgyi világ — kalevalai indíttatásra is — nála vesz majd föl olyan funkciót, amilyet Erdélyi megjegyzései sugallnak. Ennek a „barbár poétika" névre keresztelt költészettannak a jellemzőit tárta föl Németh László is a Tanú tanulmányaiban: következtetései lényegbevágó egyezéseket mutatnak Erdélyi Jánoséval. Rámutatott, hogy a keleti népköltészet — melynek határait „a finn tavaktól a görög szigetekig" terjesztette ki — „szimbolikus természetfelfogásával ki-kikívánkozik a hellén kultúra örökösei közül az ázsiai pusztákra", „örömét leli benne, hogy az ember zavaros, profán életét természeti jelek mögé rejtse".

1

9 A görögnél „elemibb, barbárabb, de sok tekintetben erőteljesebb és tartózkodóbb poétika" szabályait vizsgálta, ahol a képet nem az „olcsó" mint kötőszó ékeli a versbe. Németh László nyomán Gulyás Pál a „barbár poétika" reprezentatív alkotását találta meg a Kalevalában, mely egyúttal a magyar költészet ősi sajátosságaira is fényt vet: benne látta irodalmunk önmagára eszmélésének, megújulásának forrását. Ezzel a tömör kitekintéssel csupán exponálni szerettük volna, hogy a XIX. századi irodalomtudósunk által emlegetett „keletiség" újabb művészetünk forrása és programja lett, amely ismét fölfedezte kultúránk „ázsiai bölcsőjét". Századunk magyar irodalmának ide kapcsolódó törekvését a Kalevala és a finnugor ősköltészet megismerése is táplálta. Erdélyi János tekir.tete ebbe az irányba mozdult. Elméletében természetesen még fölbukkannak ösztönösségek, esetlegességek. A „keleti" szót is általánosságban használta, perzsa és arab párhuzamokat emlegetett, kora tudományos felfogásának megfelelően a helyes elkülönítéssel adós maradt. Kétségtelen viszont, hogy megérezte a kalevalai költészet lényegét, és ez részben azt is megérteti velünk, hogy irodalomtudósaink közül a korai években miért ő fordult a legnagyobb szeretettel rokonaink eposzához. Nem csupán a herderi régiség-kultusz, hanem a magyar és a finn népköltészet legmélyebb rétegei között megsejtett rokonság is magyarázata lehet ennek a vonzalomnak, amelynek legbeszédesebb példáját 1853-ban nyújtotta. Ekkor tette közzé a Szépirodalmi Lapok hasábjain A népköltészet körül című tanulmányát, amelyben Hunfalvy Pál ugyanott megjelent Kalevala-ismertetésére is visszhangzott, azt a fölfedezés, az önigazolás örömével köszöntötte. A tanulmányban a „petőfieskedők" ellen vette föl a harcot. Irodalmunk az önkényuralom idején a passzív ellenállás légkörében befelé fordult, az „irodalmi egység" leple alatt tenyészett a provincializmus. Erdélyi fölismerte, hogy a nemzeti kizárólagosság, öncélúság — a még oly szorító helyzetben is — szegényíti, szűkíti az önmegvalósítás, a kiteljesedés, a továbblépés esélyeit. Tágítani kívánta az irodalmi láthatárt, litera-