Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1984. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 17)

I. TANULMÁNYOK A TÁRSADALOMTUDOMÁNYOK KÖRÉBŐL - Lisztóczky László: Erdélyi János és a Kalevala

lór irodalomformáló szerepéről vallott felfogását. Vizsgálódásainak legjelentősebb eredménye az a terjedelmes tanulmány, amelyet utószóként csatolt a Népdalok és Mondák II. kötetéhez. Erdélyi népköltészeti alkotásainkat a magyar népegyéniség megnyilatkozásainak tekintette. A nemzeti karakter tartalmi jegyeinek meghatározása, nemzetének „lehető kitudása volt a cél, melyért a népi dolgokat útba ejtette".

1

3 Olyan irodalmi hagyomány után kutatott, ami az „örök szép" szolgálatában a magyarság „saját, elidegeníthetetlen és kölcsönözhetetlen adomány "-a.

1

4 Herder következtetéseit a magyar népköltészet elemzésében is alkalmazni próbálta: a legrégibb idők költői örökségét tartva a nemzeti sajátosságok legadekvátabb kifejezőjének, ennek nyomait kereste nálunk is. A finnek népi eposzát is ősi eredete tette izgalmassá számára. A Kalevala megismerése táplálhatta meggyőződését, hogy az archaikus vonások századok múltán sem tűnhetnek el nyomtalanul, a mi népköltészetünkben is kimutathatók az eredetiség régmúlt időkre visszanyúló jegyei. A magyar költészet legősibb, legeredetibb tulajdonságait kutatta: így jutott el műveltségünk keleti, ázsiai gyökereinek fölfedezéséhez, vizsgálatához. Úgy vélte: „fajunk mind e mai napig" Ázsia pusztáin „maradt meg hozzáférhetlen eredeti állapotában".

15 Népköltészetünkből „kelet zamatát, hevét s csillogását" próbálta kibogozni.

1

6 Koncepciója szerint mindenekelőtt a népdalainkban kifejeződő buja, fejlett természetérzék, ,,a kültermészetnek igen gyakori beszövése", a szimbolikus természetfelfogás mutat kelet felé. A természeti képpel való dalkezdés problémáját ő oldotta meg: a népdalok mélységének bizonyítékául hozta föl. Hozzájuk „mint eredeti magvakhoz" — szerves folytatódásként — újabb képek, gondolatsorok kapcsolódnak.

1

7 Az „ős emb§r" természetközelségét, a természettel való egybeolvadását hangsiilyozta. Népdalaink legmerészebb, legáttételesebb képeit a „keleti képzelődés" megnyilvánulásainak tartotta. Megfigyeléseinek egy része ma már elavult, de közöttük nagyszerű felvillanások is előfordulnak. Idézte például az „Amerre én járok, Még a fák is sírnak" kezdetű népdalt. így írt róla: „Mi a magyar népdalok mélységét illeti, az leginkább abban áll, hogy a fölindult kebel mintegy magán túl el-kiárad a kültermészetre, s ennek jelenségeit magába játssza, mint mikor elkap valamit az örvény, s tulajdon anyagként dolgozza fel. . . " Több ez, mint „a régi poesis" utánzási elvének alkalmazása, nem „puszta föstés" történik itt, „mert nem hasonlatul hozatnak fel a természet tüneményei, hanem úgy, mintha a természet maga is a kebeltől függene..." Egyszerre láttat az ismeretlen szerző képeket a természetből, és azzal eggyé válva, kifejezi fájdalmát is : „bánatot zengő dalaink. . . nem hímet varrnak a természetről, hanem magokba olvasztják föl ezt." Népköltészetünknek „a természet nem utánzandó példány, hanem csak feldolgozandó anyag, mely, más szóval, a szellemnek uralkodása a külvilágon. . . "

1

8 A mélyre hatoló népdalelemzés a Kalevala természetlátását, képalkotását is eszünkbe juttathatja. Az eposz egyik legjellemzőbb költői eszköze az antropo morf izmus: mágikus lapjain az egész mindenség az emberhez válik hasonlatossá. A testvéri összeolvadás az embert körülvevő világgal, a természet panteista színezetű „átlelkesítése " a szürrealizmusra emlékeztető képek sorát teremti: nem a szem, hanem a lélek realizmusát valósítja meg. 212