Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1982. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 16)

I. TANULMÁNYOK A TÁRSADALOMTUDOMÁNYOK KÖRÉBÖL - Törőcsik Miklós: Az „önösség", mint a polgár egyéni és egyetemes tragé-diája

„Szeressetek! e nagy világon csak egy van, mi valóban boldogít: szívetek; csak benne keressétek örömeiteket." Szeressetek! Ó, de ne csak egyesekért dobogjon ifjú szívetek; bármi kedves s boldogító a kör, melybe sorsotok helyeze, ne ez legyen határa szerelmeteknek, a világnak polgárivá születtetek, a nagy emberi családnak gyermekei vagytok; s kebletek nem emelkednék testvéreitekért?"

2

0 Gusztáv gondolatait e részben hatja át az az utópikus szocializmus, amely számára a szeretet hatalmát, a boldog, ideális társadalom képét jelenti, Eötvös számára pedig ez gondolkodói-költői megoldásként adódik: „egy polgári távlaton ... túlmutató, az új-szociális eszmék által inspirált poétikus humanizmusban oldja fel az ellentmondásokat".

2

1 Korántsem az egyetlen javaslat ez. Justus sorsa az emlékekben való megnyugvást példázza, egyfajta sztoicizmust, melynek erkölcsi megnyilvánulását, az apátiát, az ő nyugalmában szemlélhetjük. Önfeláldozásában a filantrópia keresztényi válfaja van jelen, követendő példaként. Az agg pásztor és lánya körül kibontakozó idillben is rejlik egy út: a bukolikus kép a természet ölén, a természetes és egyszerű örömök, főleg a családi élet örömeinek a követését sugallja. Ehhez kapcsolódik az egyszerű emberek jóságáról vallott nézet, valamint a munka örömeinek a hirdetése. Ez utóbbi azonban átvisz egy problematikus lehetőségbe: a munka részben a voltaire-i értelemben, a „Dolgozzunk, ne okoskodjunk!"

2

2 álláspontja szerint van jelen „Gusztáv-végrendeletében", részben a Vörösmarty által megfogalmazott „És mégis-mégis fáradozni kell"

2

3 értelmében. Mindkét felfogás esetében lehet kifogásolni való: az elsőben a munka öntudatsorvasztó, a másodikban öncélú jellege; vagyis mindkettő az ember önmegvalósítása ellenében hirdeti a munkát. A jövőbe vetett hitet említem a mű utolsó megoldási javaslataként. Kétféle megfogalmazása közül az egyik Petőfi szőlőszem hasonlatával rokon: „Ki életét magasabb célnak szenteli, ne várja, hogy önmaga fogja éldelni gyümölcseit; sok idő kell, míg a mag, melyet az emberiség mezején elhinténk, gyümölcsöket hozhat."

2

4 A másik a bibliai ígéret-földje mítoszát idézi: „végzetünk: küszködni, kívánni, reményleni; s habár az ígéret földét nem érhettük el, legalább távolról láttuk áldott határait, legalább szemünket legeltettük szép táján, s a haldokló Mózesként éreztük, hogy azon Józsuát, ki ott egykor győzni fog, mi vezettük a csatamezőre, mi ruháztuk fel fegyvereivel."

25 Bár a megoldási javaslatok nem öncélúak, mindegyiket csak romantikus értelemben lehet mozgósító erejűnek felfogni. A puszta remény, a hit csak a mégis-mégis elszántságában lelhet szilárd pontra. Ehhez hozzávéve a természet végtelen körforgásáról szóló sorokat, eljutunk a pesszimizmus-optimizmus nehezen értelmezhető kérdéséhez, mely jelen esetben a Kölcsey által megfogalmazottal látszik rokonságban lenni: „Vagy ha körültekintenek e fényes természet véghetlen csodái között, s látom egy új lény csíráit minden romiadás fölött, az enyészet mellett teremtést, ott hol egy lét a pályát bevégzé, másnak kezdetét, s fenn az égen s a föld határain napot s csillagokat, tavaszt s az ősz elszenderülését, szüntelen változó egyformaságban véghetlen fejlődést, mely az első naptól, hol e föld pályáját megkezdé, az utolsóig szakadatlan tovább foly, s ahová fordulok, nem egy lényt, melynek enyészete nem volna egyszersmind másnak születése: én a semmisedéstől remegjek?"

2

6 62