Az Egri Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1967. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; : Nova series ; Tom. 5.)

TANULMÁNYOK AZ OKTATÁS ÉS NEVELÉS KÉRDÉSEIRŐL - Dr. Nagy Andor: A kulturális (szórakoztató) televízió didaktikai, nevelési funkciója

A televízió ismeretterjesztésének, illetve a televíziós ismeretszerzésnek speciális vonásai vannak, melyek szintén figyelembe veendők már a műsorok összeállításánál, szerkesztésénél. Ilyen sajátos vonás az ismeretterjesztő műsorok megnézésének önkéntessége. A néző otthonában akkor kapcsolja be, ill. ki a készüléket, amikor neki tetszik. Nincs kényszerítve egy-egy műsor megnézésére. A programból azt választja ki, ami felkeltette érdeklődését és addig nézi figyelmesen, amíg érdekli. Hogyha megszakad a kapcsolat a képernyő és a néző között valami miatt, annak számos oka lehet. Oka lehet a néző, de a televízió is! Ügy kell tehát a különböző ismeretterjesztő műsorokat megszerkeszteni, hogy azok már a címükben is felhívó, érdeklődést felkeltőek legyenek. A problémáknak űgy kell jelentkezniük, ahogy a gyermek, ill. a felnőtt saját világán keresztül „felfedezi" azokat. Ilyen szempontból a sorozat-jellegű műsoroknak megvan az az előnye, hogy a befejezés előtt felhívják a figyelmet a következő műsorra. Példaként Öveges professzort említenénk meg, ki műsorát alkalomról alkalomra úgy fejezi be, hogy „ugye milyen csodálatosan érdekeset láttatok gyerekek? Ez azonban mind semmi ahhoz képest, amit a következő adásban látni fogtok!" Nem véletlen, hogy a „100 kérdés, 100 felelet" c. félórás műsort sugározta először a TV Szabadság téri stúdiója 1957 júniusában és még ma is az egyik legkedveltebb, legnagyobb érdeklődést kiváltó ismeretterjesztő műsora a televíziónak. A műsor sikerének titkát Öveges József nyilatkozatából ismerhetjük meg: „Művészet kell ahhoz, hogy vonzó formában azonnal érthetően, izgalmas problémafelvetéssel vessük fel a témát. Kell, hogy néha megdöbbenjen a néző: ugyan mi lesz ebből? Például: talán nem nagyon izgalmas kérdés az — bár aktuális —, hogy miként hajtja a kiáramló gáz a rakétát, de azonnal izgalmassá lesz, ha az előadó elővesz egy mosócsipeszt és egy csapágygolyót és megígéri, hogy azonnal rakéta-szakértő lesz mindenki. Műsorunkban nem szónoklatokat, nem meséket hall a néző, de jól ismert tapasztalatokat, jelenségek, egyszeri bemutatások alapján találja meg a nagy alkotásokban működő egyszerű tudományos elvet. És itt a fő nehézségünk: előadókban és a megvalósításhoz szükséges tárgyi kérdésben is. Nem elég szaktudósnak lenni. Sokkal többre van szükség az előadó részéről, pedagógusnak, pszichológusnak is kell lennie, állandó kapcsolatban kell lennie az élettel, nem kell restelnie egy kicsit színésznek is lenni, kételkedni, csodálkozni, örülni." [5] Meg kell azonban jegyeznünk, hogy bár egyetértünk e szavakkal, nem fogadjuk el a modorosságot, a „színlelt színészkedést", mely olykor sajnos legjobb előadóinkat is a nevetség tárgyává teszi. Korántsem törekedve teljességre, még egy specialitásra mutatunk rá, mely a televízió szinte valamennyi ismeretterjesztő műsorának jellemzője: a motiválásra. Az ismeretnyújtás mellett a televízió újabb ismeretszerzésre inspirál. Főleg az irodalmat, szakirodalmat propagálja. Ezzel elősegíti az ismeretszerzés további bővülését, elvezeti nézőit a képernyőtől a könyvesboltig, illetve könyvtárig. Ismét Öveges professzor 2* 19