Az Egri Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1967. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; : Nova series ; Tom. 5.)

II. TANULMÁNYOK A NYELV-, AZ IRODALOM- ÉS A TÖRTÉNETTUDOMÁNYOK KÖRÉBÖL - Dr. Bakos József: Az első magyar nyelvű Orbis Pictus nyelv járástörténeti adatai és tanulságai

De o jelentkezik az a fonéma helyén a következő esetekben: boroczk (XIII), karvoly (XXII). aranyokat (X), haydonában kifzállottonak (CXL). Találkozunk az o>u változással is: tsurgo (VI), bé buréttom, bé buburétott (XCV), leg tsudálatoffab (XXXIV), dudul (Szózatos ábécé), máfhunnan, funt, meg funtolom, meg hajulok, nyomum, buburékok stb. f) A magánhangzók időtartamát tekintve — bár az időtartam jelölésében nem mindig következetes a fordító, illetőleg a nyomda — a rövid magánhangzók jelentkezése nagyon számottevő: hafomlo (XI), buza (XVI), lud, ufzkálnak, vizbe (XXIII), kut, rud (LXXIII), pofta (LXXXII), ufznyi (LXXXVII) stb. stb. g) Bizonyos esetekben a nyúlás tendenciájának érvényesülését tapasztalhatjuk. A be-igekötő magánhangzója pl. következetesen hosszú változatban funkcionál: béburéttom, bédugom, béj^d^m, békerétem, beteszem, bévonyom, bévonyás stb. (fzókra való Layftrom). Feltűnő jelenség, hogy a köznyelvi rövid magánhangzók helyén hoszszúakat találunk a következő szókban, illetőleg szóalakokban is: hérnyo (XXIV), megifméri (XLI), megifmért (XCII), menny ézettel (LXXII), mégyen (LXXXV), cirkálom, cirkálmazás (CII), gyéplfickel (LXXXV), nehézek (CXXVII), báyt vinak (CXXXII), év%, éledel (CXXI), téfzen (XLI), légyen (LXXVII), mái náp (CXXI) [vö. mái náp: Vas m. Nyr. I, 422, II. 374, XVII. 506.]. h) A mássalhangzókkal kapcsolatos jellemző sajátságok közül ki kell emelnünk azt, hogy az intervokális nyúlás igen gyakran jelentkezik a fordítás nyelvében. A nyugati nyelvjárásterület jellemző sajátságait számbavevő közlések (pl. Magyar Nyelvészet, 1860. 95, MNy. XXXIV, 259 stb.) azt is kiemelik, hogy ezen a területen a geminálódás tendenciája igen erős. Ezt példázza az Orbis magyar nyelvű szövegének számtalan szóalakja is. Különösen gyakori az s, l, t és az r geminálódása: ékeffen, fzolláf, rendeffen, okofían, effik (Elöljáró befzéd), er^ffen (V), viffelnek (XXVI), haffadék (XCI), tfikélletes (Elöljáró be/zéd), vizelléf, vizeiig, vizellet (XL), éllefztfi (XLII), tüzeli® (LIV), árrán, árrát (CXXVI), fúttá ft (LXXXII), bélléfekbal (LXI) stb. i) Az l~ly hangviszonnyal kapcsolatban az a megfigyelésünk, hogy a dunántúli l-ezés is jellemző vonása a fordítás nyelve hangtani arculatának: foldogál (VI), kriftál (XI), kevélkedik (XIX), bial (XXVIII), tévSlgés (XLII), ffrtéles (LXII), pendel (LXXIV), gerebléli (XLV), h*mpellgeti (LXV), k^ppglgz (LXXIV), fertál (LXXVII), pifztolok (LXXXVI), pólák (CII), válu (XLVIII) stb. stb. A hely szó és alakjai következetesen l-es formák: hel (XVI), tfehelen (LIV), temettelek (CXXII), ffihelen (CIII), lef-hel (fzoknak Layftroma) stb. Ez a jelenség is erősítheti azt a feltevést, hogy a szó eredeti tővégi l-s volt. A palatalis l-es (ly-es) változatok között a leggyakoribbak a következők: folyhgk (II), cfollyán (XIV), hivelyef (XXIV), nadály (XXXIII), baglyákot (XLV), kgrtvely (XIII), Kmp^gre (LXV), barbély (LXXV), és a túlkompenzációs jellegű atczély (XIV) és falyáta (XV). Jellemző sa158