Új Dunatáj, 2015 (20. évfolyam, 1-4. szám)

2015 / 1-2. szám - Minorics Tünde - Gonda Tibor: Gasztrokulturális örökségünk turisztikai hasznosítása

Minorics Tünde-Gonda Tibor • Gasztrokulturális örökségünk... 71

sok változásával párhuzamosan a táplálkozási tájak elrendeződése is folyamatosan változott, és csak kivételesen esik egybe etnikus vagy politikai határokkal. Mindennek alakulását egyelőre csak a XVIII. századtól kezdve ismerjük viszonylag részletesen. Ekkor már részben megvannak, részben éppen kibontakozóban vannak a máig ható regionális sajátságok, melyek országhatároktól függetlenül léteznek.

A közösségi örökség szerepe valamennyi közösségben a közös tudás, a közös célok, a „mi” tudat által történő megerősítés. így tölti be a közösség-stabilizáló funkcióját, a helyi társadalomhoz való tartozás érzésének fenntartását, az újratanulással pedig az információmegőrző funkciót. Az örökség úgy válik az identitás szervesült elemévé, ha azt a közösség tagjai éltető közegként élik meg, büszkék és aktív részesei a gyakorlatának, sajátjukként tekintenek a vele kapcsolatos tudásra, és érzékenyen óvják azt. A közösségi tudás gyakran olyan szimbólummá válik, amely alapján közösségként definiálják magukat társadalmi csoportok. Ezen örökségek valódi és legerősebb védelmét a „helyi védettség”, az adott település társadalmának védelme biztosítja, ami szűrőként működik, szabadságot és kreativitást ad. Az örökség tehát egy a jelenkorban értelmezett, élő, a közösségek által birtokolt és aktualizált gyakorlatot jelent, amely része a csoport-, települési, régiós, nemzeti, európai, nemzetközi közösség identitásának. (Erdősy-Sonkoly, 2005: 73-78)

Az örökség turisztikai hasznosítása egyre inkább gazdasági érdekké is válik. A múlt, ami nem törölhető ki az emberi emlékezetből, folytonosan megújuló erőforrást is jelent. Esetenként az örökség rekonstrukciójával, máskor azzal a gyakorlattal is találkozhatunk, hogy nem áll a háttérben a közösségi emlékezet, így annak pótlására alkotják meg az örökséget, majd az válik az adott közösség örökségévé, sőt identitásának részévé. A lényeg tehát az élő gyakorlat, amely alkalmazkodik a jelenhez, a jelenben élő ember igényeihez, és nem konzerválja a múltat, hanem aktualizálja a múlt értékeit.

A táplálkozás tehát szerves része a helyi kultúrának, folytonosan merít abból, miközben alkalmazkodik a helyi közösségek éppen aktuális igényeihez. A gasztrokultúra a közösségi kultúra megnyilvánulásának olyan területe, mely egyszerre mutatja fel az adott térségben élő emberek sajátos életmódját, a változásokra való reagálásának különböző formáit, de a közösségek vendégszeretetét, vagy a különböző generációk igényeihez, lehetőségeihez igazodó innovatív képességét és kreativitását is.

A gasztronómia és a gasztrokultúra együttesen fejezi ki az öröm és az étkezési szokások kapcsolatát, vagyis az ember azon igényét, hogy a táplálkozás az egészségfenntartó funkcióján túl a minőségi életre való törekvést is kifejezze: a változatos