Új Dunatáj, 2015 (20. évfolyam, 1-4. szám)

2015 / 1-2. szám - N. Horváth Béla: Szekszárd emlékezete Mészöly műveiben

N. Horváth Béla • Szekszárd emlékezete Mészöly műveiben

41

tos, sőt túlpontos, beazonosíthatóan valóságos képet ad a Halálfiaiban Babits - Mészölynél nem válik korjelzővé. Másképpen értelmezi a kort és annak jelezhetőségét. Amint Kari Löwith mondja, a történelem kerete szűk ahhoz, hogy az általa fölvetett kérdések megválaszolhatóak legyenek. Az úgynevezett történelmi események nem értelmezhetőek önmagukban. Mészöly történelmi történeteiben nincsenek önmagukban verifikálható események, csak relációkban. A modern prózaértelmező hagyományban nemcsak a történetmondás, de maga a történet is bizonytalan. Ez érzékelhető az egymásra csúszó történetekben, történeti idősíkokban. Csak múlt és jövő van, mert mint a szöveg mondja: „A jelenről nem is beszélünk, hiszen ki tudja, hogy éppen most mi történik?” Ebben a kontextusban értelmezhetők Alisca-Szekszárd térképei, történetei, ahogy a beszélőt helyettesítő erdész mondja egy helyütt a szövegben: „...bőven elég, ha hétvégére megyünk vissza Aliscába, csak akkor kezdődnek a nagy farkasáldozatok, érkeznek Rómából a vendégek, Pestről a filléres gyorssal, mert éppen holdtölte várható, s lehet, hogy a jelzőtüzeket is újra meggyújtják...”

A Mészöly-recepcióban meghatározónak tűnik az az értelmezés, amely a személyességet, a biografikus fikciót a kései prózához sorolja - egyértelműbben fogalmazva - a hanyatló írói erőnek tulajdonítja. Az Alakulások, A pontos történet útközben, a Film személytelen tárgyszerű narrációját a Családáradás intim világával, emléktörmelékeivel állítja szembe. Az oppozíciónak kétségtelenül van létjogosultsága, ha a történetmondás szikár visszafogottságát, a terjengős elbeszélésforma elutasítását látjuk az egyik oldalon, míg a másikon a beszéd áradását, a történetek szövevényességét, és az elbeszélőmód revideálását. Sajátos helyet foglal el ebből a szempontból a Nyomozás. Az első két darab a 60-as évek végén született, tehát a kiteljesedő Mészöly-novellisztika idején. A Nyomozás szövegrészletei nem illeszthetőek be eseménytérbe, időbe, legfeljebb kísérletet lehet tenni a fragmentumok összerakására. Talán maga a cím is erre utal. A szövegrészeket az emlékező szubjektum rakja egymás mellé, de az összerakás, a rendezés módja valószínűleg ellenállna az emlékezésteóriáknak. Meghatározónak a biografikusság tűnik, hisz mindaz az apró élettörmelék, amely egymás után sorjázik, az elbeszélő valamely életszakaszához kötődik: fiatalkorához, háborús éveihez, jelenbeli létéhez. A nyomozás processzusa lehet az identitás konstruálásának metonimikus képe is, hisz nem a történeti események, hanem azok leképeződése a fontos a szövegben.

„Nagybátyám a sárbogárdi körorvos, minden húsvétkor megjelenik Szekszárdon a brácsájával. A templomtér üres. A Bartina közből felistrángozott muraközi trappog a sekrestyeajtóig, megszagolja a piacosok dinnyéit, utána visszafordul. A Vitézi Székház mellett vörös téglás villa, kertjében ugyanolyan téglákból rakott ku