Új Dunatáj, 2015 (20. évfolyam, 1-4. szám)
2015 / 1-2. szám - N. Horváth Béla: Szekszárd emlékezete Mészöly műveiben
40 Új Dunatáj • 2015.1-2. szám ben a víz még mindig csontokat mos ki, csupán megkülönböztetni nem lehet őket egymástól. Azóta főképp rókák kölykeznek errefelé, s csak télen, mikor a hó eltorlaszolja a völgyeket és szurdikokat, s a présházakban tű ég, csak akkor lehet az ablak alatt elügető ködkutyákat újra összetéveszteni a farkasokkal.” „Ügy lehetne elképzelni, ahogy a valóságban is volt” - csavar egyet az elbeszélő fikció és valóság metaforikus viszonyán a szöveg kezdetén, de ez az áttranszponáló megoldás érvényesül az emlékező és emlékeztető szövegekben általában is. Mint az előbbi, hosszabb idézetből is látható, az elbeszélő a krónikás tudásával idézi a történelmet. Az aprólékos eseményeket valamiféle sajátos rendszerbe helyezi. Ennek koordinátái a táj és az idő, ezen belül azonban elmozdulnak a tények és viszonyok a fikció és valóság a legenda és történeti tények között. Az egykori, vonalzóval megrajzolt, nyílegyenes eperfás út Szekszárd városközpontjába vezet, a szöveg azonban Aliscába érkezteti az olvasó-utazót, csaknem két évezreddel korábbra. A szöveg szándékos útvesztőiben Alisca és Zegzárd, majd Szekszárd történetének egy-egy pontja jelenthet tájékozódási pontot, ha ezek hol direkten, hol kevésbé látványosan össze nem mosódnának. Szekszárd főterén - emléktáblával is megjelölve - vezet át az egykor Eszékre menő, a rómaiak által is használt hadiút, amelyen rézpikkelyes lovak és tankok jártak a különböző korokban. A szöveg hozzákapcsolja a különböző történeti eseményeket egy jellegzetes, meghatározó szekszárdi térelemhez vagy egy legendisztíkus történetre ráfűzi. IV. Béla itt vonult hadaival délre - vagy inkább menekült a tatárok elöl Raguzába -, s személyében egy legendás forrás jelenik meg a történetben. A Csurgó forrás ma is létezik, a királyhoz kapcsolható legendásan híres tiszta vizű forrás azonban valószínűleg csak a közönség tudatában megmaradt emlék. A szöveg hivatkozik adatközlésre is, Fekete hegypásztorra, Káldi csőszre, azaz a kollektív tudat, a közösségi történelem autentikus képviselőire. Az ókori és középkori legendák, legendisztíkus történetek elegyednek a jelenbeli, Mészöly fiatalkorának meglelő adomákkal és valóságelemekkel. Az író jól ismerte városát. Tudjuk, szisztematikusan gyűjtötte írásaihoz az adatokat, időskorában hazalátogatva mindig rákérdezett egykori személyekre és eseményekre. A történeteket, a közösségi mitológiát nemcsak gyerekként, fiatalként ismerhette, hanem később is, amikor a Porkolábvölgyi tanyára visszavonulva - vagy száműzve - írta nagyregényeit, s találkozott, csőszökkel, napszámosokkal, borosgazdákkal. Mészöly-műveiben nem jelenik meg a város, közösség a maga történeti, szociológiai valóságában, miközben a művei jó részének éltető elemei a szekszárdi történelme, a legendák, a sztorik, a város és környéke topográfiája. A több alkotásban is feltűnő Muslincák vadásztársaság, a kaszinózó dzsentri életforma - amelyről pon
