Új Dunatáj, 2015 (20. évfolyam, 1-4. szám)
2015 / 1-2. szám - Buda Attila: A sorslátás ára: Babits Mihály novelláiról
Buda Attila • A sorslátás ára 35 már igen nehéz személyhez kötötten elválasztani a belső, lélektani ábrázolást, amely érzelemmel telítődik az átélt (képzelt) valóságtól. És különösen innen nézve erős hatású az egymondatos, a szerencsétlenséget, azaz egészen pontosan a bűnben fogant vágyat, a színről színre látást, a büntetést és a megbocsátást egyaránt magában foglaló, egymondatos befejezés. A szintén többrétegű Kezdődik Éliás testvér hiteles története című novella keletkezésénél többek között a Fioretti és Kaposy József áll, valószínű, hogy ezt a vonulatot a legkönnyebb észrevenni. A történet mögötti gondolat, valóság és képzelet viszonya, illetve az Istenalázat és lemondás kontra gondolkodó emberi öntudat ellentmondása azonban, ahelyett, hogy megnyugtató választ, vagy kérdésként megfogalmazott állítást nyerne el, a narrátor ironikus kommentárja következtében azt sugallja, hogy az emberi egzisztencia előbbi kísérőiről véleménye van, de válasza nincs, s a választ/az olvasatot a befogadóra bízza. Más jelenség figyelhető meg a Novella az emberi húsról és csontról című novellában, amelynek egyik figyelemreméltó szerkezeti tulaj donsága, hogy két hang különböztethető meg benne; az első a narrátoré, akinek szövegében elbeszélőként - tehát nem gondolatjelekkel kezdett, hosszabb-rövidebb szövegek interpretátoraként, és nem szabad függő beszédben - maga Lovagh, a központi alak is megszólal. Emlékezése egy élményre, amely kilenc bekezdésre terjed a novella 35 paragrafusából, stilisztikai és nyelvtani sajátosságai következtében is elválik a többitől. Másik, az előbbiekkel némiképp összefüggésben álló körülmény, hogy a novella, mint egy színházi előadás, jelenetezhető: megkülönböztethető benne egy prológus, kilenc jelenet, két közjáték és egy zárlat. Ezek az egységek váltakozó számú bekezdésből állnak, s ahogy már volt szó róla, a narrátor, illetve Lovagh hangját intonálják. A két szólam legnyilvánvalóbban stilisztikai eltérésükben ragadható meg. A narrátor köznyelvi elbeszélő prózát művel, vele szemben Lovagh mondatai érzéki, expreszszív töltetűek. Költő szövege az utóbbi, prózaíróé az előbbi. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a narrátor érzelem nélkül való lenne, csupán az érzelem hőfoka és megjelenése más. A narrátor első három bekezdése a tartalomnak megfelelő, autentikus ige és névszóhasználattól felemelkedik egy fokozott hatású, de még a nyelvi konvenciókon belül maradó pontra, hogy aztán visszatérjen a kezdeti állomásra. Nincs híján a kifejezőkészségnek sem, hiszen például a fehér meztelen vállak és a fekete frakkok egymás mellé helyezésével képes érzékeltetni a látást és a vakságot. Lovagh emlékezése azonban végig azonos nyelvi szintet mutat, telítettségét a költői nyelvhasználat fokozatossága, érzékletessége és változatossága adja. A narrátor legszélsőségesebb stilisztikai fogása a jelzőhalmozás: „nagy zsongó, kavargó félhomályos mély űr” vagy „sötét, parazsas, szédapult csillagok”. Evvel szemben Lovagh bekezdéseinek egyik fontos tulajdonsága, a hallás és a látás érzék
