Új Dunatáj, 2015 (20. évfolyam, 1-4. szám)
2015 / 1-2. szám - Buda Attila: A sorslátás ára: Babits Mihály novelláiról
Buda Attila • A sorslátás ára 33 Babits Mihály már első, Szegeden megjelent, Este az utcasarkon című novellájában, amely még éppen megfelel a műfaji követelményeknek felmutatta a magyar prózai hagyománnyal szembeni kételyeit. A kisszerű történet néhány mondatban összefoglalható: Dupla Jeromos, „nagyon kis hivatalnok” a hó eleji fizetésnapon, számlái rendezése után ismét rájött, hogy teljesen pénztelen maradt. Míg felesége barátnői zsúrra ment, feltámadt sohasemvolt bátorsága, s egyeden fényűzési cikkével, egy revolverrel a zsebében a kocsmába ment. Ott, mivel utolsó koronáit lakásán feledte, fizetni nem tudott. Más záloghagyással szabadult volna e helyzetből, de nem Dupla Jeromos, aki, bosszút kívánva állni egész kisszerű életén, mai kifejezéssel, bekattant: meglövi a kocsmárost, a vele mulató borbélylegényt, az utcán enyelgő katonát és cselédet, sőt belő az egyik lakásba is, - evvel a többszörös bosszúval nyer élete önmaga előtt értelmet. Gyávaságát egy még nagyobb gyávaság erőszakba torkollásával győzi le. (Csak zárójelben lehet röviden utalni annak a századelőn Magyarországon is ismertté vált, csehovi dramaturgiai követelménynek az ellenpontozására, amely szerint, ha a színpadon megjelenik egy pisztoly, annak előbb-utóbb el kell sülnie.) A viszonylag kerek, csattanóval záruló történet látszólagos tragédiáját groteszkké játssza a narrátor kínos precizitása, amivel a helyszínt lefesti, s az önmagukban rezignált kommentárok, amelyek azonban a hangnem fénytörésében egyfelől az ironikus tárgyalást erősítik, másfelől a magyar prózahagyomány egyik vonulatát teszik kritika tárgyává. „Ki nem érezte már szomorú, de harmonikus hangulatát téli estéken egy ködös, petróleumtól világos, külvárosi utcasaroknak? Kicsiség, távolság, homály, magányosság és eldugott élet.” „Mit éreznek, akik mellett hirtelen, váradan elsurran egy golyó, nem csatatéren, nem éjjel, erdőben, hanem az életben, a városban, a Hagyma utca és Szentkereszt utca petróleummal világított sarkán?” Ugyanakkor a narrátor a főhős és történetének bizarrsága mögött saját magát is odahelyezi a következőképpen: „...furcsa ez a világ, hogy nem álom, és nem ébredünk fel belőle, és nem börtön, és nem szökhetünk belőle”. Ez a mondat közvetlenül szólítja meg az olvasót, ahogy a csattanóval felérő utolsó bekezdés, amely után a megoldás szintén rá van bízva: „Hanem ez most már az utolsó golyó. Üres a revolver, és jönnek a rendőrök.” Az utolsó bekezdés egyébként szinte fricska az utókornak is, mivel a narrátor a körülmények exponálásának végén, nagyjából a novella felén megszólal: „Ezt mind tudom én”, s a jelenkor talán hajlandó lenne rácsapni: aha! a mindentudó elbeszélő, pedig dehogy, a történet értelmének megadása éppen az olvasóra van bízva. A novella valójában a babitsi kettős látást példázza, eltávolítás és megértés, tárgyilagosság és személyes érintettség együttes létezését. Egy másik, kiragadott jellegzetessége a novellák újabb csoportjának a prózastrófikusnak nevezhető szerkezet. Az Odysseus és a szirének című elbeszélés hét, egymástól számokkal elválasztott részből áll, az utolsó csillagokkal még öt rövidebb darabra ősz-
