Új Dunatáj, 2015 (20. évfolyam, 1-4. szám)

2015 / 3-4. szám - Nagy Janka Teodóra - Szabó Géza: Egy szekszárdi asztalos dinasztia: a "Theisz-család"

Nagy Janka Teodóra - Szabó Géza

EGY SZEKSZÁRDI ASZTALOS DINASZTIA: A „THEISZ-CSALÁD"

„Becsüld meg magadat, hogy mások is megbecsüljenek!”

Vannak és voltak olyan házak Szekszárdon, melyek megőrizték a családok nevét. Ilyen volt a Mérey utca 45. szám alatti ház is, amelynek helyén később óvoda épült. Ma már csak a sehová sem vezető egykori kocsibeálló és néhány öreg fa köszönthetné ismerősen az otthonukat kereső régi lakókat, akik közül az utolsó, Theisz Lőrinc György, a város “Gyuri bácsija”, egy szekszárdi asztalos-dinasztia utolsó mestere is itt hagyta már kedves városát.

If. Theisz Adámot (1826-1878) az inasévek kitöltése után, felszabadulását követően asztalos mester édesapja a bácskai Cservenkáról küldte mesterséget tanulni Pestre. Az ügyes kezű segéd 1848-ban még Mészáros Lázár tábornoknak is dolgozott, de a következő év már Szekszárdon találta, mert feleségül vette a fővárosban szolgáló Jahn Borbálát. Ekkor tette ki a képzeletbeli cégtáblát Szekszárdon a Mérey utca 45-ös számú ház kapujára az ifjú műbútorasztalos: „alapítva 1849-ben”. Theisz Adám jól érezte magát a dunántúli kisvárosban, ahol a Német utca polgárai, a zsidó kereskedők és az Alsó-város parasztgazdái között otthonosan hangzott a német szó. Az üzletmenettel sem elégedetlenkedhetett: a gyarapodó város lakói új és új munkákkal látták el.

A családban azonban egymást követte bánat és halál: első gyermeke csupán néhány napot élt, és hogy ne menjen egyedül, anyja is elkísérte. Az asztalosmester Párdusz Magdolnával, egy szabómester leányával kezdte újra életét. Amikor 1858. január 5-én megszületett fiuk, Lőrinc, a már javakorabeli mester azt hitte, végre révbe ért. Öröme azonban hiú ábrándnak bizonyult, mert végül három asszonyt elveszítve egyedül nevelte fel a gyermeket. A magányos férfi fájdalmát is belefaragta a Remete kápolna Mária szobra számára készített fehérre festett, barokk vitrinbe.

Id. Theisz Lőrinc (1856-1926) már „tüke szekszárdinak” vallotta magát és el sem tudta képzelni, hogy más szakmát válasszon, mint az asztalosmesterséget. Miként az utcabeli fiúk, ő is jól beszélte a magyar nyelvet, ismerte a fél várost. Akikkel együtt gyerekeskedett, gyakran hallhatták harmonikázni. Munkás, de gondtalan ifjúságá