Új Dunatáj, 2014 (19. évfolyam, 1-4. szám)
2014 / 2-3. szám - Serfőző Simon: Semmi sem úgy van (2. rész)
8 Új Dunatáj • 2014.2. szám A lakodalomi előkészületet a szüleim magukra vállalták. Azzal nekem ne legyen gondom. Intézzem, ami rám tartozik.- Olyan nincs, hogy ne legyen lakodalom! Ennek az egy szem fiunknak? - jelentette ki anyám többször is. Az nem dőlt még el, hogy a vendégeket a tanyára vagy a faluba hívjuk-e majd. A faluból ki a tanyára hosszú az út. Elfáradnak, mire kiérnek. Cipeljék kifelé az ajándékot, az asszonyok a tálca süteményt? A karjuk leszakad.- Aki berúg, innen haza se tud menni - érvelt legutóbb apám. - Feküdjön le a barázdába? Teli legyen a határ részeg emberrel?- A faluban még nincs is készen a ház - mondtam én meg. Ne törődjek én azzal - intettek le mind a ketten. Elívnak vagy öt embert, s egykettőre elvégeznek. Ok is voltak ennek is, annak is segíteni, majd most visszasegítik. A falusi lakodalommal nem az volt a fő bajom, hogy félbe-szerbe volt minden az ottani portán. Annál nagyobb is akadt. Számomra legalább is. Mert azt a törmelékhalmot, kerítésmaradványt, széjjelséget, amelyet a múltkor láttam az ásott kút körül, valóban nem sokból tart eltakarítani. Elhatároztam, nem vitatkozom, az ellenérzéseimet igyekeztem elhessegetni, nem tudomást venni róla, beletörődöm szüleim akaratába. Ahogy a téesz is beletörődött: ha eddig nem takarodtak el a határból, most már legyen úgy, ahogy ők gondolják. Ok meg úgy gondolták, hogy egyelőre maradnak. Majd az öregségük megmondja, mikor kell költözniük. Amikor már nem tudnak biciklire ülni, hogy elmenjenek a boltba, orvoshoz, kukoricát darálni a malacoknak, a kútra artézi vízért: a betegség ágynak dönti őket. Addig meg ellesznek, ahogy eddig is elvoltak. A falusi házra - ajtó-ablakfestésre, padlástapasztásra, felhúzására a melléképületeknek - úgy költenek, ahogy a pénzükből telik. Nincs miért sietni. Most viszont már van. De nem baj. Befejezik, ami sürgős, túl lesznek rajta. Örültek, hogy asszonyt veszek magam mellé.- Nem lesz csavargó belőled - mondta anyám. Szerinte, akinek nincs asszonya, előbb-utóbb a kocsmában köt ki. Részeges lesz. Az utcán hempereg, mint a disznó. Azt nem tudom, apám így vélekedett-e, mert ilyenkor nagyokat hallgatott. Nem mondott se igent, se nemet. Én meg elképzeltem közben, ahogy fetrengek valahol, két kézzel tapogatom a járdát. Másért ódzkodtam én a falusi ünnepségtől, nem az ilyen-olyan állapota miatt a falusi háznak, ami csak nyugtalanított, hiába akartam kiverni a fejemből. Láttam előre a szájtáti csődületet, ami az ilyen esemény velejárója. Az árgus szemeket, ahogy fürkészik, kin milyen ruha van, ki mit visz nászajándékba. Kifigyelik, s másnap száj
