Új Dunatáj, 2014 (19. évfolyam, 1-4. szám)

2014 / 1. szám - Serfőző Simon: Semmi sem úgy van (1. rész)

22

Új Dunatáj • 2014.1. szám

tem el. Menni kell haptákolni. Első a haza védelme. S azt gondolják egyesek, hogy ezt el is hiszem.

Eszembe jutott, hogy az én barátom beszélt erről az esedékes behívásról, én meg becsuktam a fülem. Hallani se akartam róla. Nyugodt voltam, engem békén hagynak.

Békén. Én hagyhatom békén a lakásfelújítást. Nem kell fájdítanom a térdemderekam. Pihentethetem. Nem is értettem, miért nem örvendek.

*

Már hunytam volna le a szemem, hogy majd reggel nyitom csak ki, mikor eszembe jutott - ezúttal is később, mint kellett volna - a háromnapi hideg élelemről elfeledkeztem. Mert hogy azt vinni kell.

Most öltözzek föl, s menjek boltot kajtatni, amelyik még nyitva van, s vásároljak be három napra? Majd az ütött szöget a fejembe, hogy ez a három nap azt jelenti, ennyi időre kell kivonulni a civil életből? Ez persze nincs a pecsétes papíron. Pedig ezt lenne a legfontosabb tudatni az emberrel, legyen mihez tartania magát. De hogyisne. Ne tudjon senki semmit. Hadi titok. Nehogy az ellenség megneszelje, mennyi időre mozgósítják a tartalékosokat.

Az meg olyan tájékozatlan, azt hiszik. Előbb tudják, mint ahogy ők kigondolnák.

Azért nem kelek fel, határoztam el, hogy vásárolni menjek. Elhalasztóm reggelre.

Egy cedire ráírtam, mi jött közbe, hogy ha megjönne Bori, ne Zsuzsa asszonytól, hanem tőlem tudja meg eltűnésem okát. Az nem jutott eszembe, hogy ő meg szólhatna Gusztinak a hollétemről, ha őt nem találja, akkor a műfűre főnökének, nehogy azt higgye, nem tartok igényt az alkalmazottja munkájára, s faképnél hagytam.

Ezt is leírtam arra a bizonyos cetlire.

De ha annyira tudja ez a Guszti, mikor hívják be a tartalékosokat, jutott ez is eszembe, mint ahogy a minap mondta, akkor az időpont is a fülébe juthatott, és sejtheti, nem őelőle léptem meg. Szólított a haza.

Még ha az szólított volna, akkor nem lenne bennem ódzkodás. De a cipőm talpa is fájt attól, hogy ismét angyalbőrbe kell bújnom. Ha addig is, ameddig.

Az egyik nálam idősebb falubeli mondta, amikor annak idején panaszkodtam neki az egyik kétnapi eltávozásom alkalmából, a katonáskodás az élettől elveszi a kedvem, már a fülem is lekonyul tőle.

Valami ünnepség volt éppen a faluban, s a trafikos bolt sarkát támasztottuk:

— Az úgy van, tudod, hogy ha anyádat, apádat bántanák, vagy a feleségedet, ha lesz majd, aztán a gyerekeidet, netán a szülőföldedet akarnák elorozni, azt nem