Új Dunatáj, 2014 (19. évfolyam, 1-4. szám)

2014 / 1. szám - Serfőző Simon: Semmi sem úgy van (1. rész)

Serfőző Simon • Semmi sem úgy van

23

hagynád te se, kiállnái érte. S ha menni kellene, mennél önként. Nem kellene parancsba se adni. Én fel is áldoznám magam, ha muszáj lenne. Fel én!

Nagyon őszintének éreztem, amit mondott. A szívemből beszélt:- A mostani katonaság, egy komám, nem erre van kitalálva, hanem hogyan toljanak ki a kopaszokkal, az egész bagázzsal, arra van. Vitették velem a szalmaszálat eltemetni az udvarra, az egyik parancsnok meglátta lehullva az ágy alá, esett volna ki mind a két szeme! A gyalogsági ásóval kellett gödröt ásni neki. S képes volt megnézni, elég mély-e.

Mélyítették benne a hazafias érzést, tettem hozzá magamban. Meg szoktatták a rendre, fegyelemre.- Engem biztosan nem - jelentette ki. - Ott tettem be nekik, ahol tudtam. S abból húztam ki magam, amiből lehetett.

Nem ő volt az egyedüli. Közéjük tartoztam én is, amit nem szégyellek bevallani. Amint a parancsnokok elhúzódtak az irodáikba, mindenki a lábát lógatta. így védtük a hazát.

Próbáltam elaludni. Azt hittem, könnyen megy majd, hiszen lett volna mit kipihennem. De csak forgolódtam, a fájások a csontjaimban félálomban tartottak. Az óra csörögni se érkezett, elnyomtam, mire megszólalt volna. Anélkül is felébredtem arra az időre, amikor már mosakodni, öltözködni kellett.

De inkább szédelgés volt az, nem öltözködés. Először az ingem nem találtam, pedig ott volt a széken, rátettem a törülközőt, amikor az este pakoltam, attól nem láttam. Aztán a zokni párja nem akart előkerülni. De mért nem tettem a helyére, akkor keresni se kellett volna.

A háromnapi hideg élelem vásárlása nem sok időt vett igénybe. Két doboz konzerv, egy pár száraz kolbász, darab szalonna, ennyi elég is. A kenyér nem akart csak beleférni a táskába. Minek kelt meg annyira? - bosszankodtam. Segítettem neki összenyomódni, hogy kisebb helyet foglaljon el. Nyögtem is hozzá.

Volt bennem némi várakozás, kikkel találkozom majd a régi sumákok közül? A hasonszőrűek már az udvaron sorakoztak, mikor befordultam a kapun. Lépegettem a sereglett előtt. Mintha én lettem volna a tábornok, s szemlét tartanék. Ismerősöket kerestem, akik közé besorakozhattam volna. De sehol senki közülük.

Eltévesztettem a házszámot? Már fordultam volna vissza, hogy hazamegyek: mit keresek én itt ? Elővettem a pecsétes papíromat, néztem. Ekkor megszólalt valaki a hátam mögött:- Hé, katona!