Új Dunatáj, 2014 (19. évfolyam, 1-4. szám)
2014 / 1. szám - Serfőző Simon: Semmi sem úgy van (1. rész)
Serfőző Simon • Semmi sem úgy van 21 Ügy kell nekem! Mért nem fogadtam olyan mestert, aki egész nap szögei, kalapál, szorgalmatoskodik? Mért mentem bele, hogy ez, akit megfogadtam munkásomnak, rám hagyja, ami az ő munkája lenne? Persze, a pénz az oka. De ha nincs elég, keressek többet! Keresnék én, csak tudnám, hol. Örüljek, hogy újságterjesztőnek is felvettek. Ami pénzre a szüleimtől számíthatok, kell az egyéb javításokra, valami berendezésre: ágyra, szekrényre. Szék is kellene, amire le lehet ülni. Ne kelljen állni, ha hazamegy az ember. Raktam a parkettát, egyiket a másik után. Némelyiket szöggel is az alatta lévő deszkára erősítettem. Ezzel ment el a délután. Illesztgettem, szögeltem volna én továbbra is, este is akár, ha világítani tudok, s a guggonülésbe nem fájdul meg a lábam. A térdem alá is hiába raktam az újságpapírt, zsákdarabot, sajgott úgy is. Fel kellett állnom, a derekamat kiegyenesíteni, nem akartam, hogy hajlottan maradjon. Hogy néznék ki ? Jobb is, hogy így cselekedtem, mert alig tudtam a harmadik utca végi albérletbe visszatántorogni, be kapun, aztán még fel az emeletre. Elterveztem, hogy azonnal lefekszem, s holnapra biztosan kimegy a fájás a lábamból, elfelejti, hogy megtérdepeltettem, a derekam is kiegyenesedik. Éppen hozzá fogtam volna kiegyenesítéséhez, megágyaztam a sezlonon, hogy lefekszem, enni se volt kedvem, igaz, nagyon nem is volt mit, amikor Zsuzsa asszony, vagyis a házinénink kukkantott be az ajtón.- Magának levele jött. Alá is íratta velem a postás, amit, tudta ő is, nem lett volna szabad, de sürgős levélről van szó - hadarta el egy szuszra. A legrosszabbra gondoltam: otthon történhetett valami baj. Aztán láttam, hogy a Katonai Kiegészítő Parancsnokságtól érkezett a levél. Kezdtem megkönnyebbülni, otthon rendben van minden. Nem úgy a következő pillanatban, amikor feltéptem a borítékot, s látom, hogy holnap reggelre szóló bevonulási parancsot tartogatok a kezemben. Majdnem nekimentem az ajtónak. Mit akarnak ezek? Hogy vonuljak be ? Nem erről volt szó. Inkább az ellenkezőjéről: leszerelés után békén hagyják azt az alakulatot, ahová én is tartoztam. Nekem kitelt. Ezek után egy szavukat se hiszem el. Igaz, hogy eddig se hittem. De ezután még úgy sem. Dúltam-fúltam magamban, fújtam a tüzet. Azt hiszik, úgy megy az, egyik óráról a másikra az ember kapja a cókmókot, s máris lohol vele. Hogy ki mit hagy maga után: családot, munkát, félbe-szerbe maradó ügyeket, nekik mit számít! Most mihez kapjak? Intézkedni kellene gyorsan: megmondani Guszti barátomnak, miféle halaszthatatlan feladatom akadt, azután táviratozni Borinak, hová tűn
