Új Dunatáj, 2014 (19. évfolyam, 1-4. szám)

2014 / 1. szám - Serfőző Simon: Semmi sem úgy van (1. rész)

20

Új Dunatáj • 2014.1. szám

Nézzük, álltam rá, legalább most még jobban kinyitom a szemem, kiket lehet ott látni.

A cigarettafüstben most is sokan tartósították magukat, nehogy megavasodjanak, mint rúdon a szalonna. Pedig nyitva volt az ajtó. De lehetett annak tárva-nyitva mind a két szárnya, ha a jó nép szívta-fújta a füstöt. Még pipa is szólt valakinek a szájában. Jó sűrűket pöffentgetett.

Az pedig nem akárki, tudtam meg Guszti barátomtól. Városházi ember.- Van itt több is belőlük - tekintett körbe, egyiknek, másiknak oda is vetett valami köszönés félét. Némelyikkel kezet rázott. Nagyon otthonosan érezte magát köztük.

Díszes kis társaság, állapítottam meg magamban. A hely pedig - tele zajjal, a testek kipárolgásával, savanyú szaggal - bűnfészeknek se utolsó.

Sőt! Ebben a kategóriában a ranglétrán biztosan előrébb tartott. Gusztit is itt bérelhették fel. Ez feltételezés csak, de nagy a gyanúm, hogy itt kerülhetett olyan társaságba, akik között belekeveredett a korpába. Bár ő, annyi év után, az ellenkezőjét érezheti: valaki lett belőle. Nem ették meg a disznók. Levethette a munkásnadrágot, öltönyben járhat. S autóval furikázhat, nem egy rozoga biciklivel, mint annak idején.

Nekem meg épp őt kellett kifognom.

De hát ki gondolta volna! Még akkor sem neszeltem föl, amikor egyik alkalommal, csak úgy mellesleg, közölte velem: úgy hallotta, hamarosan előveszik a tartalékosokat. Talán már a jövő héten. Rá kellett volna kérdeznem, hogy honnan tudja? Nem biztos, hogy megmondta volna a lelőhelyét tudásának, nehogy keresni kezdjem, elütötte volna tréfával, valamivel.

Értett ő ahhoz, hogy amire nem akar, ne válaszoljon.

Különösebben nem izgatott fel a közlése, mert úgy voltam vele, eleget szolgáltam a seregben, huszonhét hónap után nem nyúlnak utánam, mint kemencébe kenyérért a sütőlapát. Én már kisültem, békén hagynak. Tovább nem foglalkoztam vele.

Délután ott folytattuk a munkát, ahol abbahagytuk. Most már én is leszögeltem néhány parkettát.- Hadd látom, hogy csinálod? - intett Guszti a fejével. - Az ujjad ott marad-e?

Arra igyekeztem vigyázni. Annyi ügyesség szorult belém, ha több nem is. Mert

egyszer-egyszer nesze neked, csak odasuhintottam a kalapáccsal. A csapból engedtem rá a hideg vizet, ne fájna annyira.- Holnap meglátom, hogy haladtál. - Azzal vette a táskáját - szög, mérőszalag, gyűrött jegyzetfüzet hányódott az aljában - s magamra hagyott.