Új Dunatáj, 2014 (19. évfolyam, 1-4. szám)
2014 / 2-3. szám - Serfőző Simon: Semmi sem úgy van (2. rész)
Serfőző Simon • Semmi sem úgy van 19 Sose jönnek vissza azok az idők! Ha azok nem is, én jöhetnék, ha itt gazdálkodni lehetne, mint ahogy a szüleim tervezték. Folytathatnám az ő munkájukat, hiszen értek mindenhez, amihez kell egy ilyen portán. Apám mellett megtanultam. Lehetnék itt is valaki. Inkább, mint az újságterjesztéssel. Sok becsületet azzal aligha szerzek magamnak. Munka az is, nem nézem le, másért röstelkedem miatta. Itt meg itt van a ház, három-négy melléképület, körbeültetve fákkal. Kárba vész minden, ha itt nem lakik majd senki. S kárba vész a fél ország, s annyi sok földművelő ismeret, ami benne van a falusi emberekben, a zsigereikben, amit hasznosítani tudnának. Amiben örömük telne. Akiknek üzemi, megyei pártirodákból kivezényelt jöttmentek dirigálnak: ahhoz értenek, nem a gazdálkodáshoz. Élhetnék én is olyan szabadságban, mint a madár - röpülhetnék! S élhetnének oly sokan velem együtt, akik innen idegen, méltatlan munkára kényszerültek. Ülhettünk buszokra, vonatokra, s irány az ismeretlenbe! Hazalátogatók lehetünk csak. Igaz, voltak, akik örömmel mentek, nem szerették a kapa szagát. De azok hadd menjenek! - mondták rájuk a faluban. S hadd menjenek, akik szeretnének tovább tanulni. Most van rá lehetőség. Utolsó dolog parasztnak lenni. Csak aztán nehogy az legyen, hogy megtagadjanak bennünket, hangzott a figyelmeztetés, utálkozva elforduljanak, ha meglátnak valahol, s végül hírt se adjanak magukról.- Forduljunk vissza! - mondta aztán valamelyikünk, indulóban a kert végéből. Hátramaradva szerettem volna Krisztián mellé kerülni. Súgná meg, mit akart tudtomra adni az előbb. De már nem akart semmit. Legyintett, amivel mintha azt jelezte volna, hogy most már mindegy. Az is volt. Guszti ezek után nem csak azt tudta, mire adtam a fejem, hanem annak is a végére járt, hol húztam meg magam. Leírta a pontos helyszínt, környezetet, alapos munkát végzett, abban hiba nem volt. Én se csináltam volna különbül, ha az ő cipőjében járok. De én ilyen lábbelit nem húztam volna a lábamra, akárki akarja is. Az megint más, ha belekényszerítenek. De azt alkalomadtán el lehetett hajítani. Főleg ha nagyon szorított. Sőt félrevezetésre is lehetett használni. Csak ki kellett találni. Később pedig bocsánatot lehetett volna kérni, nem pedig sunyítani. Mindezen jó néhány év, évtized múltán gondolkodom el. Amikor már kinyílt a szemem, s széjjellátok, mint valamikor kiállva a háztetőre, kéményre, közelebbről lássam az eget, felhőket.- Ideje indulnunk - szólt Bori apja nehogy várni kelljen ránk.
