Új Dunatáj, 2013 (18. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 1-2. szám - Alabán Péter: Értelmezések harca: Teleki Pál megítélése a történeti irodalomban
66 Új Dunatáj *2013.1-2. szám ténelemtudományi Intézetében az egyetemes történelem osztály vezetője (majd 1956-60 között igazgatóhelyettese) volt. A Szikra által kiadott 1953-as művében, a magyar külpolitikának a világháború első szakaszában vélt törekvéseit fogalmazta meg és pont Teleki egyik, a Külügyi Szemlében is megjelent beszédére (1940. január) hivatkozva, a finn-szovjet háborúban (1939-1940) lehetőséget sejtő szovjetellenességet hangsúlyozta és a második Teleki-kormány (1939-1941) reakciós külpolitikája eredményeképpen az ország kifelé történő elszigetelődését, s befelé mutatott erőtlenségét nyomatékosította. Zsigmond érvelésének nyelvezete a kommunista rendszer „fogalomkészletét” alkalmazza: a politikai rendszer csődje szerinte a kormányfő öngyilkosságban, majd kormánya bukásában csúcsosodott ki, mely események ékes bizonyítékai annak, hogy „nem lehet elválasztani a magyar nép sorsát és békéjét a kollektív biztonság elvétől, amelynek legkövetkezetesebb harcosa a Szovjetunió.”44 A fentiekben említett művek kormányzati szinten bírálják Teleki tevékenységét, míg egyéniségére, személyiségéből eredő tulajdonságaira nem térnek ki. Az 1960-as évek „szakszerűsödése” az ideológiai kötöttségek felbomlásával járt. Az 1964-ben megjelent, Molnár Erik által szerkesztett Magyarország története bár több ponton is „visszavett” a korábbi történetírói gyakorlatra jellemző retorikából, az alapvető megítélés nem változott. Miután Simonyi-Semadam Sándor kormánya a trianoni békeszerződés aláírása nyomán elvesztette támogatottságát, 1920. július 19-én Telekit kinevezte Horthy Magyarország miniszterelnökévé. Kormányfőként, a számos poszton „megörökölt” kormánytagokkal kilenc hónapig irányította az országot, első ciklusát a fehérterror letörésére irányuló törekvés, egy sikertelen gazdasági konszolidációs kísérlet és a numerus clausus megalkotása jellemezte. Az első kormányát nagybirtokos-tőkés, a politikát irányító grófok kormányaként jellemző fejezetben Teleki és minisztertársai a fasiszta jellegű terror „törvényesesítőiként” tűnnek fel, elnyomó rendszerük pedig olyan szimbolikus intézkedésekkel nőtt össze, mint a botbüntetés bevezetése vagy a numerus clausus törvény (1920).45 A későbbi területi revíziók ismertetése kapcsán szintén a második ciklusát betöltő miniszterelnök hibájának tulajdonítja az ország által fizetett „nagy árat”, amely a német fasizmus bel- és külpolitikai feltétlen kiszolgálásaként értelmezendő. A Teleki Pál ellen esszéiben fellépő, Kossuth díjas író, Száraz György részben szintén ezt tette kritika tárgyává, de keményen bírálta a második kormánya tevékenységét, beleértve a személyiségét is: „ő az antibolsevizmus, a faji megkülönböz44 Zsigmond, 1953: 69, 87. 45 Berend-Ránki, 1964: 373.
