Új Dunatáj, 2011 (16. évfolyam, 1-4. szám)
2011 / 1-2. szám - Jánosi Zoltán: Platón a középcsatár!
70 Új Dunatáj «2011. július talanul és önmegsemmisítően. Hiába a háttérműveltség, a szakmai intelligencia, a helyenként egyedi képalkotás, ezek értékei beleroskadnak a mindenhová önmagát kényszerítő, az önmagán borongó, a magát elemző, önmagán magát túltenni képtelen lírai személyiség lábnyomaiba, amely ezeken a nosztalgikus (és öregfíúkra emlékező) futballmeccseken önmagát csapja be testcseleivel, s olykor bizony öngólokat is rúg. A személyiség mint fókusz iránti eltökélt rajongása néhol az elemi poétikai peremeket is összetöri (A nők és a költészet). Mert mit is lehet kezdeni ilyen sorokkal, mitől válnak érdekessé vagy többlet-értékűvé (mondjuk egy köznapi beszédszituációhoz képest egy meccs utáni borozóban vagy vasárnap délutáni restiben). „Imádnak a nők. / Mondom, imádnak a nők / - ne irigykedjetek. / Kamaszkorom óta csak ők érdekelnek, / és néhány más dolog is persze.” Ez a túldokumentált személyes földhözragadtság gyakran jellemző az egyébként változatos és igényes, nagy érzelmi mélységeket mutató szerelmes versei egy részére is. Olykor túlírtak, olykor profánok maradnak egyes sorok, és egyszerűen kifelé mozognak abból az igényesebb esztétikai térből, amit a „parnasszista” szemszögű alkotások jeleznek. „Megőrjít ez a nő! / Lényemből kiforgat, elborít, szétzilál, / felfalja múltamat! / Lobogó sörényű, lucskos húsrabló. / Vágyaim kegyetlen vibrátora.” (Vamp) Ez a modern előtti (jórészt romantikus árnyékokat viselő) és posztmodernen kívüli poétikai szerep, ez a „megátalkodott nárcizmus” nagyon sokat árt Turczi István költészetének. Előtérbe enged kommersz, utánérzéses, megíratlan, érleletlen, műgondhiányos verseket is, és nem használ annak a kiteljesedési folyamatnak, amely más műveiben viszont világosan és egyértelműen jelenik meg. Az emlékezetes versek és versszakok felemás összhangzatot keltve keverednek össze a félig megírtakkal, a tucat-értékűekkel. Az Athalások versei egyszerre imitációk, poétikai gyakorlatok, élet- és stílusátélések, imitációk és természetesen játékok. Összesen 50 nagy vagy kiváló költői személyiség stílusába, létszemléletébe helyezkedik bele, hol alkalmazkodóan, hol ironikusan vagy játékosan a szerző. Voltaképpen ráhangolódás ez a 20. század második felének honi költészetére, tisztelgés, szeretet és egyszersmind macska-egér játék is a magyar líratörténettel. Kulcsár Szabó Ernő szavaival, ami itt megtörténik: „a techné figyelmes alkotásaként születő, nagy átfogó partitúra.” Poétikájában a József Attila öregkori versei szerzőinek szándéka éled részben újjá. Az alkotó igen gyakran kifordítja, továbbgondolja, a jelennel és különböző értékrendszerekkel szembesíti a kiválasztott költőt. Ez a sokrétű célokkal bíró önmagához hajlítás természetesen irodalomtörténeti értelmezés is. Az egész kötettel Turczi István egy jó színvonalú pszeudo-antológiát teremt, egyszerre vonva személyiségébe az 50 költőt, és sugározva kifelé onnan a maga poétikai utánzóképességét, beleélő hajlamait. Levon viszont a versek értékéből, hogy ugyanabban a négysoros strófahalmazban beszél mindenütt, ebbe a jobbára félrímes, vagyis kevésbé
