Új Dunatáj, 2011 (16. évfolyam, 1-4. szám)
2011 / 1-2. szám - Jánosi Zoltán: Platón a középcsatár!
Jánosi Zoltán • Platón a középcsatár! 69 játékteret az alanyi költészettel nem lehet megváltoztatni, megnagyobbítani. E módszerrel lehetetlen felemelni a határait. Olykor megkísérli természetesen, a totálisabb létszemléletbe jutást erről a felszállópályáról is a költő, így például az Az idegen című alkotásában. Az „én” itt a mitizált és kozmikus arányúvá tágított személyiségvonások felerősítésével az emberiség allegóriája kíván lenni („Szememből dinoszauroszok haltak ki, s már a kontinensek / sem közelednek.”). A Juhász Ferenc-i, Nagy László-i módon, vagy a mitopoétika ágán őket követőkhöz hasonlóan felnagyított „én” azonban (a III. évezred elején!) eredeti formájában már idegen és befogadhatatlan marad. („Arcomon lassan süllyedő, apró szigetekkel / tarkított tengerfoltok: korallok, mészvázú csigák, kagylók, / rákfélék lakhelye. Homlokomon hegyek gyűrődései”) S minden erőfeszítés ellenére sem képes erős verssé nőni a korábbi évtizedek poétikai gyakorlatából táplálkozó mitikus versalakítás, ezért marad meg az én-mitizálás és az abszurd közötti értelmezhetetlen mezsgyén. A rakétának szánt versből így labdaszedőként hullik alá a pilóta is, a partvonal mellé, a zöld gyepen fútballozóknak csupán a közelébe. Ahol nyíltan és nyilvánvalóan foglalkozik a szerző, más műveiben is, a köznapi vagy mitizált önmagával, ott egyre érdektelenebbé válik. Az eltávolított, elidegenített személyiségben, e paradoxonokkal élő mai korban, sokkal több, nemcsak a hitelesség, hanem a (harmadik évezredbeli) otthonosság is. A részben Juhász Ferenc-i mintákon a föld- vagy őstörténetbe néző bölcsességek azért sem válhatnak hitelessé a mai költő verseiben (pl.: Az ammoniták tengere), mert létmélységeket és szemléleti, érzékelési összetettségeket nem lehet ma már (különösen Pilinszky után) aforisztikus mondatokkal pótolni. Egyes esetekben szinte nem hiszi el az olvasó, hogy aki a Platón úr vacsoráját meg tudta írni, olyan műveket hagyott beválogatni legjobbjai közé, mint a Felfedezők, az Új világ. Olykor ugyan az alanyi költészet eszközeivel is igényes színvonalra jut (Árnyék, Blanziflor) a múlt elhagyott futballpályáin magányosan, az éjszakák árnyékaival vitatkozó versbeli személyiség, ám költészete legerősebb perspektívájából ez sem vonzó vigasz. Ha olykor jól megírt, jól megmunkált műveket hoz is létre ez a pálya- és csapatkereső konokság, ám ezek verstani eredményeinek egyik oldalán már a neoavantgárd és a posztmodern világ futott régen túl, és hozta magát gólhelyzetekbe, a másikon pedig a mitopoétikus modernség újabb változatai. Turczi István tehát művei e csoportjában (selejtező mérkőzések) egy olyan, összeszűkült poétikus mezőre rögzíti be magát (bekknek vagy söprögetőnek), ahol alig van, a játéktechnikájának ugyan remekül megfelelő, hosszabb kifutásokra mozgástere. A kozmikus nézőtérről megszólaló népdalt mint ösztönző kényszert hallja ki a kötetét forgató olvasó e művek hátteréből: értékelendő az alap, de az énekest „ki kell onnan venni, s új helyre kell tenni.” A hasonló, szűkített játéktérben megírt versek sorát idézve tovább A történet vége című alkotás szintén a „csak én bírok versemnek hőse lenni” gesztusát erősíti fel arány
