Új Dunatáj, 2011 (16. évfolyam, 1-4. szám)
2011 / 1-2. szám - Jánosi Zoltán: Platón a középcsatár!
68 Új Dunatáj • 2011. július figyelő szempár objektivitásában hagyja a szerzőt, akinek tekintete így szabadon kalandozhat a világ - a maga műveltségbázisáról könnyen elérhető - tágasságaiban, mintegy a „személyemtől megszabadultam” Weöres Sándor-i felszabadító gesztusával. Amikor viszont visszafordul a direkt személyességébe, e versciklusban is, ismét összerombolja a kifejlődő, az ígéretes alakulásban levő új értéktartományt, és anekdotába, látszat-posztmodernbe vagy mindenféle irányzattól függetlenül laza szerkesztésbe megy vissza. A Minden történésben ott az iránytű épp azért kivételes értékű a kötet alkotásai között, mert a vízióba fogott gondolat filozófiai-antropológiai tartalma messzire túlterjed a szűkebb zárványaiban mozgó személyes lét illusztrációin (önigazolásain), és egyetemes értéket (illetve e műben értékhiányt) képes a zárt versszerkezetbe fogni, és onnan filozófiai érzékenységgel kisugározni. Ez a szándék össze is tömöríti, mert szikáran és következetesen kizárólag az alapgondolat felé futtatja a mű alkotása során megképződő szövegelemeket. Nem engedi szétbitangolni a képzeletet, egységre, fegyelemre és műgondra szólítja a lét teljesebb analízisének kifejezését megcélzó művészi akaratot. S ugyanez jellemzi a Mintha mozdulatlan lenne című alkotást is. Ez a vers is az objektív líra szép darabja, olyan átképzeléses alanyiság, ahol mégsem az alany tör át a textus nyelvipoétikai keretein, és üt bele feltűnő mozdulataival lépten-nyomon az olvasó szemébe, hanem a megszemélyesített tárgyon (jelen esetben egy kisebb szobron) át sugárzik kifelé az idő, a történelem, az elrejtett személyiség és vele a szerelem. Noha a szobor emlékei, mint Kaffka Margit prózaszereplőkbe átkiáltott emlékezései, szabadon, gáttalanul, a maguk félig hangulati, félig kronológiai rendbe szedett, félig attól elszabadult, asszociációs áradásában szakadnak föl, a személyiség mégis titok, távolság marad. Csak a törekvés útja - mint a poétika vezérképlete - vezet őfelé, a megismerhetetlen irányába, aki mégis az egyetlen célkereszt az időben. A szobor őhozzá: legigazabb önmagához akar eljutni, őt keresi. Nem a művet szerző hús-vér ember áll tehát az olvasó tekintete elé, hanem a sors mélyebb, egyetemesebb természetére rátalálás akarata. „Szerette volna / megtenni azt a hosszú sétát a tóparti úton, még egyszer, még utoljára, / és eljutni a körkörösen örvénylő víz átlátszatlan mélységeibe, eljutni / önmagához, bárhová, csak el.” S ezzel máris különbbé és különösebbé válik a mű annál a szimpla alanyiságnál, amelyre óhatatlanul tapadnak rá a 19. századi líra örökségének nyomai. Az első személyben írt és a személyiség mindennapos vagy elvontabb gondjait/örömeit elemző versek alapvetően azért problémásak, mert elemien határolja be a távolabbra vagy mélyebbre tekintő költői szándékokat az a létkör, amit a szerző a magáénak akar tudni - és amelynek korlátái között önmagát meghatározza. Az a képzeletbeli irodalmi futballpálya, amit a szerző a maga játékhelyének hisz, egyszerűen túl szűk, zsugorított, a maga hatalmasnak láttatott kapcsolatrendszerével is csupán asztalifoci-terep. Ezt a
