Új Dunatáj, 2011 (16. évfolyam, 1-4. szám)
2011 / 1-2. szám - Jánosi Zoltán: Platón a középcsatár!
66 Új Dunatáj • 2011. július s értelmezőén sugárzik át a jelenbe, mindenféle direkt pozíció kijelölése nélkül beszél áthallásaival egyszerre a múltról és a jelenről. A verseket író Turczi István szépirodalmi műveltsége is jóval gazdagabban és árnyaltabban emelkedik ki ebben az ókorba visszaszálló versben, mint a tudásanyag direkt és katonás előállításaiban. A félig részeg Platón, miközben monologizál és talán tudatosan is félrebeszél a világról, mégiscsak a leglényegesebbeket mondja róla. Bölcsesség, mélység, korfestés, lélektani imitáció természetesen és hivalkodás nélkül szervesülnek így a műben. A szereplírának és a tárgyias lírának a legjobb III. évezredbeli folytatása ez. Nemcsak Leconte de Lisle-, Herédia- és Gautierművek és általában a francia parnassziszmus rokonává emelkedik így hirtelen ez a líra, hanem váratlanul olyan műveket is a maga líratörténeti hátterébe állít, mint Kosztolányi ókori szerepértelmezései, Weöres Sándor Tang Ming-Huang császár vallomásaiból című alkotása, sőt Illyés Gyula: Dózsa György beszéde a ceglédi piacon című verse is. Jóllehet e szerep (Platón) pozíciója a Dózsáéhoz képest nem látványosan, hanem csupán burkoltan heroikus, életelemző szándékaik az eltérő létfilozófiai és történelmi irányoktól függetlenül mégis közösek. Az olvasó szinte megszereti ezt a félrebeszélő, bölcs, mély és minden fecsegésével együtt hiteles, hús-vér figurát, aki a versben Turczi István felidézésében megjelenik. Örömmel olvassa újra és újra aforizmaszerű, fanyar igazságait vagy groteszk ítéleteit már nemcsak a saját koráról-, hanem magáról az életről is. A mű finom allúziókkal így válik a jelen tükrévé, anélkül, hogy hivalkodóan tolná előtérbe a jelent vagy a szerzői ént. A vers ezért mutat rá Turczi István egyik legbensőbb poétikai esélyére is. Akkor jó igazán ez a költészet - üzeni -, amikor a szerző más figurába, korszakba helyezkedik át, amikor eltávolítja önmagától a költészetét folyton fölsebző konkrét időt és teret, s az erre rakódó eseményhalmazt, és magasabbról lát rá önmagára. Arra a vers-főszereplőre (saját költészete futballpályájának center-játékosára), amely egyéb műveiből kiolvashatóan gyakran csupa hiány, kétség, önmagát kereső akció, kapaszkodó műveltség, zaklatottság és zavar. Ám ezek a modellként megragadott múltbeli figurák és helyzetek arkhimédészi pontként fogják össze saját legjobb esélyeit, képességeit, és adják meg önmagához is a dimenziót. A csak allúzióként felvázolt sors-párhuzamok sorozata rengeteget segíthet ebben. Ez a vers tele van Platón életművének téziseivel, azok átsugárzó tartalmaival, olykor szó szerinti idézetek, olykor utalások formájában. A személyiségfestés (szemben a puszta jelenlét-demonstrációk egysíkúságával) ennélfogva egyszerre komoly, tragikus és ironikus, és ebben az összetettségben egy, a korábbi versekben tükrözötteknél jóval teljesebb létigény képes megjelenni. Éppen a hitelesség és az összeszedettség miatt a megelőző, olykor közhelyes vagy csak futó hangulatokat hordozó Turczi-metaforák is sors-, lényegnyitogató ékekké, pengékké válnak a mű sokrétű gondolati mélységekbe és magasságok
