Új Dunatáj, 2011 (16. évfolyam, 1-4. szám)
2011 / 1-2. szám - Jánosi Zoltán: Platón a középcsatár!
64 Új Dunatáj *2011. július mellett emelgetve a sípot. Egy egész korábbi stíluseszmény és a mostani irodalmi, „líratörténeti” mérkőzésállás közötti kontrasztot érzékeltetve így a sípot megfúvó mozdulatával. Az apróságok, érdektelenségek küszöbén még innen, de a lényegkereső, a teleologikus (tehát anakronisztikus világ-letámadásnak minősített) költeményfelfogáson már végképp túl, és már közel azokhoz az esetleges köznapi tényhalmazokhoz, amelyekből számos kortársa költészetének nagy része olykor lehangolóan egybeáll. Testhelyzete ezért némiképpen a Barcelonai Stadion múzeumában szoborba öntött, félig a levegőben úszó, félig kicsavarodott derekú, ravasz, de igen tehetséges taktikusként minden idegszálával a gólrúgásra koncentráló Kubala Lászlóéra (a spanyoloknak: Laszi) emlékeztet. Az irónia és a peremek játéka Turczi Istvánban ugyan teljes arccal a posztmodernbe néz, ám ő eközben mindvégig (nosztalgikusan) támaszkodik is valamire (lásd Kubala fél lábát, ami a szobrot tartja a földön), arra, amit éppen otthagyni készül, sőt félig már ott is hagyott. Mégis akár a bőréhez, a stoplijaihoz tapadt fél futballpályát vonszolja magával, és - éppen értéktudata miatt - képtelen szabadulni tőle versek sokasodó hosszán, sőt köteteken át. A pályán kívül álló, de az egész mérkőzést figyelő öreg játékos (itt: Vas István, másutt: Puskás Ferenc) árnyéka a versben ezért félreérthetetlen világfókusszá lesz. (Ez a mély műveltséganyagra és az újításokra egyszerre néző kettősség jellemzi Turczi István nyelvi találmányait is. Aforizmaszerű mondatai hol sikeresek, hol kevésbé azok. Verseiben a szokatlan, érzékletes szójátékok, képi szerkezetek olykor elkoptatott vagy gyöngébb alakzatokkal keverednek össze.) Alkotói, még inkább alkotás-lélektani szempontból ezt - a feltörő műveltségemlékek miatt sorozatosan megképződő - előrenéző, de „lefékezett” dualitást „A múltnak megvan a maga..!’ című egység az Egy év 12 versének ciklusán belül a teljes versvilág egyik rétegének (mérkőzés utáni) csoportképeként ekként fejezi ki; s Turczi István több versének, sőt egy egész verscsoportjának az alapvonásait is illusztrálják eme (az ambivalens döntetlen tudatával a pályáról félreballagó) sorok: „- hiába reméltem, hogy új életre kelnek, / és megszólalnak bennem kérleletlenül - / lábam előtt szanaszét hevernek / mint a nyár angyalcsontjai.” Nyelv, ritmus, kultúremlékek és műveltség szempontjából ezért heterogén, hol szándékoltan üres, a felszínekre koncentráló, hol kiművelt és pontos, másutt a posztmodernre nézőén ironikus, ismét máshol a mélységekbe pillantóan eredeti verscsapatok keletkeznek így a szerző könyveiben. Egy másik rétegük Csorba Győző, Csanádi Imre, Rákos Sándor műveinek míves, de a jelen folyamataiból némiképp már visszavont versvilágát idézi. Az az átütő erő, amitől ez a líra folyamatosan és ciklusokon át emlékezetessé tudna válni, ezért nem az így elképzelt futballpálya-modellhez és nem is a múlthoz egyszerre ragaszkodó és annak vonzásait eltépni akaró műcsoportokban születik meg. Az igazán
