Új Dunatáj, 2011 (16. évfolyam, 1-4. szám)
2011 / 1-2. szám - Jánosi Zoltán: Platón a középcsatár!
62 Új Dunatáj • 2011. július a posztmodern „játéktér” e történelem- és sorsfogyatékos vonásainak veszélyeit. „A PM (elhallgatott, de hallgatólagosan feltételezett) humanista kozmoszában a játéktér ott ér véget, ahol a másik ember szenvedése kezdődik.” - írta {Aposztmodern halála). A történelem fölé emelt meccs „nagy játékából” talán ezért is maradnak ki látványosan, de épp ezért a hiányukkal is súlyosan, az úgynevezett „népi” vagy őket (is) előlegező költők: Zrínyi Miklós, Kölcsey, Vörösmarty, Illyés, Sinka és mások. Egy, a Heysel stadionban történtekhez fogható látvány, mondjuk a török időkből vagy esetleg 1848-ból, 1944-45- ből vagy 1956-ból nyilvánvalóan zavarná az esztétizmus lábszárvédőibe bújtatott futballozókat a ki tudja kik ellen támadásban, és természetesen a védekezésben is, noha - s ezt előzetesen is el kell ismerni - Turczi István költészetének egyéb vonulatai korántsem fordítanak hátat a történelemnek. Ez a futballpálya mint az irodalmi teret, annak céljait és válogató szempontjait a kötet-élre illesztett modell tehát a költői „világképet” a maga szuverenitásában, „játékosságában” (de nyilvánvaló létjogosultságában) e keretek között jelöli meg, akkor is, ha a fenti vázlat alapján ez a kép a pályán belül is csupán részleges érvényűnek minősíthető. A költői összegzés e merészsége ugyanakkor még üdítő is a posztmodern színezetű (illetve azt gyakran csupán imitáló, alibiként használó) írásmódok szürkeségében. A mai magyar fiatal és kevésbé fiatal alkotók egy körének, a posztmodern ironikus, különösen a népi és a közéleti lírát ironizáló látómezőinek elragadtatottságában élő irodalom csasztuska színvonalú átírásai, iskolás stílusú paródiái özönében ugyanis maga az eredetiség válik ritka alkalommá. Jóleső ezért, hogy Turczi István egyik korai, a kötetet indító versében bátor ötlet mozgatja ugyanezt az akaratot, a fiatalos lendület kezdőrúgásával. A kötet egyik következő verse viszont már a klasszikus értékekhez ragaszkodó, magyar irodalmi műveltségének bázisait számos művében igényesen szélesre nyitó Turczi István arcát mutatja fel. Miközben Vas István születésének 100. évfordulóján a magyar irodalomtudomány arról beszél, hogy a költőre ma már alig emlékeznek, nem ismerik, nem értékelik, nem szeretik, addig a szerző deklaráltan és hosszú ideje egyik poétái és emberi példaképének tekinti a Nehéz szerelem íróját. A Legszebb versek második műve, a Rózsás vers fölvállaltán Vas István-variáció. A költőelődnek különösen a Mikor a rózsák nyílni kezdtek című kitűnő verse áll az alkotás hátterében, és noha Turczi István alapállásként ab ovo tagadja a motiváló versben fölvázolt természeti, társadalmi és szimbolikus környezetet, azoknak negatív erőterében mégis reájuk alapoz, s ezzel a megtagadott világ tömegvonzását erősíti („Nem lesznek benne rózsák: vad-, gyepű-, ebrózsa, / sem tövisek, páratlanul szárnyalt levelek”). A negatív festés így (egy hátrahúzós csellel) egyszerre válik a poétikai kiutasítás és az emlékezés bázisává. Ám ha egy Vas István rózsáira emlékező versből tudatosan maradnak ki a rózsák, akkor természetszerűen merül fel az a kérdés is,
