Új Dunatáj, 2011 (16. évfolyam, 1-4. szám)
2011 / 1-2. szám - Jánosi Zoltán: Platón a középcsatár!
Jánosi Zoltán • Platón a középcsatár! 61 kézilabda-mérkőzésbe konstruált méltatáshoz. Ahol - legalábbis a foci terepén óhatatlanul - Orth, Szusza, Puskás, Bozsik, Albert Flórián árnyékai állnak oda analógiás (és e vonatkozásban mégis paradoxonnal súlyozott) nagyságukkal az irodalmi óriások elé, némi zavart keltve a mérkőzés és a műértelmezés menetében. Elképzelem például a legkülönbözőbb irodalmi folyóiratok és lapok mai tönkre favorizáltjait, továbbá a valóban jelentős alkotókat, valamint a szervezkedéssel nyomakodókat is, amint bekkeket vagy cserejátékosokat játszat velük a barátságos költő egy-egy ilyen (egyébként jól „eltalált”) pályakép-sűrítő helyzetben a futballpályán! Turczi István verse mindenesetre ezt a közkedvelt sportágat választotta modellnek egy átfogó líratörténeti folyamat és az abból is következő mai állapot jó értelemben vett „lefotózására”, s egyszersmind ezzel a művel üti le az alaphangot is a „legszebb” verseihez. Ebből az alapképből és a mérkőzésállásból viszont az értelmező számára is következik egy és más, amit (amiket), akárcsak a futballbírónak a labdarúgás játékszabályait, kötelező betartania. Hiszen ezek figyelembe vétele nélkül a valóságos és a literatúrai „pályán” is csupa füttyszóvá, káosszá és dulakodássá válna a meccs. Durva sérülések, szabálytalanságok, potyagólok, elnézett leshelyzetek, két méterről rúgott tizenegyesek terepévé, amit jobb elkerülni, mert sem a játékosnak, sem a nézőnek örömet nem okoz. Ez a szabályrendszer pedig a főszervező (a szerző: az edző) poétikai látásmódjának, írói akaratának látószögéből és normatíváiból, vagyis az itt megadott alaphangjából és az összerakott válogatott karakteréből vezethető most elemi módon le. Az első fogalom tehát a terep, a második a játék célja, a harmadik pedig a válogatás szempontjai. A futballpálya terepe, amire a magyar költészettörténet íve rávarázsolódik, eleve egy javarészt posztmodern térre ráfestett (ám teljes egészében mégsem oda tartozó) „játéktér” fogalmát oldalvonalazza körbe. Azaz eltűnteti az egyes szerzők (játékosok) mögötti történelem (és a benne kialakult irodalmat is esszenciálisán befolyásoló magánéletek) véres vagy feldúlt, vagy akár virágillatú mezőnek érzett terepeit, és azt a látszatot kelti, mintha csupán az alkotói módszerek, stílusok, szavak birtoklása lenne a küldetés tétje. Nem pedig a történelemmel (és a kultúratörténettel, annak továbbmozdításával) való birkózás, azaz maga a teljes élet. A posztmodern motivációk felől (lásd: „nyelvjáték”, avagy „játék az egész világ”, Shakespeare után szabadon), megkonstruált játék ez az irodalmi lét, és a cél, a „győzelem” eredménye pedig: a „bekerülés” valahová (felsőbb osztályba, egyetemesebb bajnokságokba nyilván), nem pedig maga a megmaradás. A játéktéren kívüli világot ebből az optikából nem is látjuk, pedig szerfölött fontos lehetne, visszaemlékezve például a Két félidő a pokolban képsoraira. Az izolált tér rögzítése úgy ragadja ki az időből magát a játékot, mintha az a történelemtől független lenne, jóllehet Almási Miklós még nyolcvanas évekbeli megállapítása nagyon pontosan rögzítette
