Új Dunatáj, 2011 (16. évfolyam, 1-4. szám)
2011 / 1-2. szám - Jánosi Zoltán: Platón a középcsatár!
Jánosi Zoltán PLATÓN A KÖZÉPCSATÁR! Turczi István verseiről Turczi István több mint egy tucat verses- és műfordításkötetével, folyóirat-szerkesztésével és könyvkiadói munkájával évtizedek óta alakítója a magyar irodalomnak. Fiatalok sokaságát juttatta fórumhoz, írói szervezetekben végzett munkát, s eközben önmaga alkotói életművét is folyamatosan építette. Hogy az utókor a pálya melyik irányára emlékezik majd jobban, az még természetesen nyitott kérdés. Legalább annyira, mint annak a megjóslása, hogy mire juthat a magyar labdarúgó-válogatott a következő fél évszázad Európa- és világbajnokságain. S ez az analógia most egyszersmind a szerző lírai életművének alapvonalaihoz is közelebb visz. Turczi István ugyanis a Legszebb versei című gyűjteményes kötete élére illesztett művében (Vers FC: a kezdő tizenegy) a magyar líratörténet általa kiválasztott, összeállított, képzeletbeli válogatottjával játszat mérkőzést a nemzeti kultúratörténet virtuális futballpályáján. Ebbe a csapatba, amely aló. századtól a 20. század közepéig vonultat fel játékosokat, csak a legjobbak kerülhettek bele, s azok is a szerző által megjelölt és láttatott szerepkörben. így tehát Balassi Bálint lett e válogatottnak a kapusa, Arany János söprögetőt, Ady és Petőfi szélsőhátvédet játszik, a középhátvédi tisztet Füst Milán tölti be, a középpályán Csokonai és Fazekas rúgja a labdát, Berzsenyivel a közelükben, ki „sok ezer veszélyben / Termetéhez képest fürgén osztogat s ez nem kis érdem.” A csatárok, az „aranylábú gyerekek” természetesen a „nyugatos iskolán nevelkedett csillagok, vita itt nem lehet” (legalábbis a szerző szerint, de hát ez az ő mérkőzése). Azaz: Babits a gólzsák, Kosztolányi a cselezgető labdazsonglőr, a középcsatár pedig ki más lehetne, mint a „franzstadti géniusz”. A posztmodern, a groteszk, a játékosság és az abszurd e bizarr, sokféle fűmagot feldajkált gyepén nyilvánvalóan nem szerepelhetnek mindazok, akik a jó félévezredes magyar líratörténetben fontos nyomokat hagytak. Sokan (névtelenül) a cserepadon kucorognak, sőt még ott sem. A képzeletbeli lelátón, avagy a pálya szélén ülnek, sőt az is meglehet, hogy a stadion mögötti sörözőkből rádión vagy televízión kísérik csak figyelemmel a „nagy meccset”, aminek jelen esetben a magyar költészet kincsestárába kerülés a tétje. Azon már csak elmerengeni lehet, hogy e groteszk és játékos réten ravaszul csavart labdák világa mennyire hozza - még a jellemzések jól eltalált poénjaival együtt is - méltó helyzetbe például a csatamezőn elesett, vagy a sín alatt végzett, vagy a különböző rákbetegségekben elpusztult költőóriásokat. S ugyan mit is szólna a kortárs poézis vagy próza számos nagyja egy-egy futball-, vízipóló-, kosárlabda- vagy
